Bizony, 7 éve már, hogy a tévéadókat kapcsolgatva egy átszellemülten üvöltöző kopasz és pár sátánimádónak tűnő hobó a képernyőhöz szegezett Kain című zenevideójukkal. A klip komolyságával jócskán elütött a többi zenecsatornán futó, tökösebb zenekarok bohóckodásaitól, így nem volt kérdéses, hogy miután beszippantott a hangulata, kénytelen voltam a nagylemezt is beszerezni a vélhetően hasonló atmoszférájú dalokba zúgás érdekében. A Bibliai utalásokkal tűzdelt, bűnterhes koncepció és a fullasztó hatású, monumentális dalok kellőképp érdekesnek bizonyultak, hogy szintén magukba bolondítsanak. Nyers hangzás, a Melek-Tha poklát megidéző átvezetések, tempóváltások hada, a Mennyet karistoló villámcsapások és más finomságok tették a lemezt felejthetetlenné. Az ezt követő második korongon azonban mintha csak önmaguk árnyékai lettek volna a fiúk, később, a Molnár Gábor gitáros kilépése után elkészült Worst Case Scenario-val pedig sikerült minden várakozást alulmúlni. A lemez tökéletes mintapéldájául szolgálhat annak, hogy a változatosság és a minőség nem feltétlen állnak egyenes arányosságban.

Az új albumhoz ilyen előzmények után joggal közelít félve egy szkeptikus egyfejű, mint utóbb kiderül, tökéletesen feleslegesen. Nem, nem visszakacsintás történt, sokkal inkább az új ösvény tetszik érdekfeszítőnek. Dallamhegyek, de nem kurvulás, néhol emelkedettség, fülig ér a száj. Főképp, mivel a borulások tagadhatatlanul emlékeztetnek a régi időkre. Félő, ez túlontúl el is homályosít, de már késő. Vagy inkább még korai. Őszinte örömöt szolgáltat, hogy Szalkai gitáros úr sikeres szabadulási kísérletet hajtott végre a fantáziájára erősített béklyóból, így már nem csak nézni, hanem hallgatni is jól esik, amit játszik. Dobtéren aggasztóan kevés a kivetnivaló, a legnagyobb dilemmát az okozza, hogy a nyitószámban 1:55-nél hibának vagy tudatos cselnek vagyunk-e fültanúi, egyébként ízesen üt a legény. A vendégjátékosok annyira markáns lenyomatot hagytak maguk után, s passzolnak a képbe, hogy a Téglás Zoli énekével megfűszerezett Lost In Time-ot követő dalban szinte várja az ember az Ignite-frontember felbukkanását. A Palikát alkalmazó Sólyomszemmel pedig olyannyira elrugaszkodik a Blind Myself eddig megismert arcától, hogy ha különálló dalként halljuk először, kizárt, hogy - és nem csupán a mérföldekről felismerhető hang miatt - elsőként ne az IHM-re asszociáljunk. Spirituális töltöttséget ezúttal kár is keresni, az újkori Blind ugyanis más erényekkel bír, az ösztönösség mellett a tudatosság préselte be magát, az ifjonti hév pedig valóban csupán gyermeki álom volt, a hullámzást ugyanúgy megkapja az ember a Heaven't-től, mint eddig.

A szövegek bőven verik az elvárható szintet, Gergő interjúkból megismert jólelke szimpatikus, a hangzás nyugati szintű, a dalok izgalmasak, mi kell még? Már csak Te hiányzol, hogy saját magad is halld!