Oroszország a vodka és a medve mellett a funeral doomot is nemzeti jelképpé nyilváníthatná. Van olyan vélemény, hogy minden orosz funeral doom ugyanolyan, és ennek a megállapításnak azért van is egy kis alapja. A Septic Mind vagy a Station Dysthimia számomra azonban okozott nagy pillanatokat. Ezen bandák pont a "nem ugyanolyanok". A nyugati világ rohanó tempója mellett ez a műfaj erősen meg nem értett, hiszen ez a rohanó élettempó rohanó agyműködést is szül, ami nehezen képes csápok növesztésére a funeral doom letapogatásához. Ez a vontatott - vonszolt, nem egyszer unalmasnak tűnő stílus elmélyülés igényel. Ha ez sikerül, az unalom átfordul nyugalomba.

A Nikolay Seredov által működtetett Funeral Tears egy egyszemélyes project. Ez a tény ismét csak távolítja az átlag zenehallgatót attól, kóstolót vegyen. Ez a harmadik lemez. Seredov egyébként több bandának tagja, és itt jön képbe a Tajga, amelyben billentyűkön megfordult a Satanath főnök Aleksey Korolyov is. Jelenlegi státusza a csapatban "unknown".


Az első dal ahogyan elindul, az jól előre is vetíti, hogy mit fogunk a továbbiakban hallani. Nincs beetetés, átverés, halk nyitás után jön a lassan ringatózó metalfolyam. Amit átgondoltam volna, az a felvezető akusztikus gitár hangereje. Ugyanis nagyon halk. Az ember feltekeri a hangerőt, aztán a dob belépésnél meg a két dobhártya találkozik valahol a nyúltvelő környékén. Gyakorlottak már ilyenkor eleve kivárnak... Az itt még kellemes akusztikus gitár azonban később egy kicsit már fárasztó lesz. A hatodik perc végén érkező gitárriff érdekes módon középen maradt. Vagy ha direkt van így, színfoltnak is betudható.
A Breathe néhány érdekesen ritmizált dobtémája színfoltnak tudható be, üdvözlöm az ilyeneket. Az a bizonyos akusztikus gitár viszont már egy kicsit zavaró a torzított cucc alatt, vagy csak túl hangos. Pár effekt sem ártott volna rá.
Az egyik kedvenc részem a kiadványon a harmadik tétel (Dehiscing Emptiness) kissé unalmas kezdése utáni hörgős rész. Rém elvont és atmoszférikus az aláfestés, a szintetizátor kellemesen ápol. Ez előtt és után egy kicsit megalszik a dolog, de mikor már érdeklődésemet veszteném, ismét jön valami újabb fordulat. Az I Suffocate közepén nagyon jó a tremolós gitár.

A hangzásnak vannak erősségei és gyengéi is. Én elviselnék még egy kicsit több atmoszférát, ha már funeral doom, és a gitárok is haraphatnának jobban. A basszus halk is és háttérből dübög. Komolyan elgondolkodtam, hogy vajon gép-e, esetleg lepiccselt gitár... Sufnituning létére viszont kellemes az összkép, a lemez bőven a komfortzónában marad.

A szerző saját belső lelki vívódását taglaló szövegvilágot nagyszerűen festi alá ez a szűk egy óra, ami a funeral doomban egy laza játékidő. Sokat nem tesz hozzá a műfaji alapkövetelményekhez, de van az a kemény rajongói mag, akikhez eljutva jó társ lehet komor esti órákban. A fent említett két ruszki csapat eredetiségét és elvontságát mondjuk nem  éri el, de nem is mindig az a cél. A pontozáskor viszont ezt figyelembe kell vegyem.