Mondjuk úgy, hogy öt Satanath kiadvány közül egy szól nekem, tízből egy pedig nagyon betalál. Jelen anyag, a Helleborus agymenése atomkraft például. Az amerikai együttes a nagyon mérgező virágról a hunyorról kölcsönözte a nevét. Fiatal formációról van szó, 2014-es megalakulásuk után három single jelent meg digitálisan, majd ez a korong a Satanath és a Black Plague közös gyermekeként. Két taggal működnek - testvérek, koncerten vendégzenészek segítik őket.


Mondanám, hogy biztató az első pár hang, de mostanában gombamód szaporodnak az igényesen elszállós intró után csutkaszar zenét tálaló bandák. Ez bizony nem az a kategória, itt az atmoszféra végig megvan. Természetesen nem azt mondom, hogy csak az a zene a jó, ami atmoszférikus, de ha az intro ilyen, a folytatás meg nem, az csalódás számomra.
A Helleborus Black harmadik percében kígyómód tekergő dallammenet (arab? kelta? nem tudom eldönteni) az izgalmak végfoka, rituális, szektahangulat. Felette ez a szétefektelt ocsmány ének mesteri.
Kajakul túl van néha húzva a hangerő, ami időnként sercegést okoz (Colis első percének a végén a kiálláskor hallatszik például), de ez legyen a legnagyobb problémája annak, aki hallgatja a korongot.