The Violent Sleep of Reason (2016)
    Azon az állásponton vagyok, hogy a svéd Meshuggah zenekar olyan a metalzenében, mint egy rettenetesen extrém szolgáltatásokat nyújtó domina a szexpiacon. Mielőtt nekem ugranátok a hatásvadász hasonlat miatt, kifejtem a dolgot. A normál ember azért hallgat metalzenét (mondjuk Metallicát), mert van benne zúzás, energia, düh, dallamok, stb., és ezek összessége megad neki valamilyen hangulati pluszt és zenei élményt. De vannak olyan audioperverz metalosok, akik azért hallgatnak fémzenét, mert az extremitásokat keresik, gyakorlatilag a kíváncsiság hajtja őket. Mit lehet még kitalálni egy énekesre, két gitárra, egy basszusgitárra meg egy dobra? Milyen fura hangzást, rendhagyó riffet, eszeveszett dobképletet lehet még megálmodni, ami azonban még mindig beleszuszakolható a „zene” kategóriába? Hogy lehet szétbontani a hagyományos rock/metal ritmusokat, dalokat, kliséket? Na, az ilyen fura emberek hallgatnak Meshuggah-t, amely banda egy rendkívül extravagáns, máshol meg nem kapható, kivételesen egyedi, és persze unikális módon elmebeteg szolgáltatást nyújt, pont úgy, mint egy öregedő, de még mindig nagyon erotikus kisugárzású, egyedileg gyártott segédeszközökkel rendelkező domina.
 

    Az új, The Violent Sleep of Reason névre hallgató, a spanyol Francisco Goya Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek című grafikája által inspirált album különlegessége, hogy a zenészek ezúttal nem külön-külön vették fel az egyes hangszereket, hogy utána számítógéppel keverjék össze a hangsávokat, hanem egyben feljátszották az egyes dalokat, és így rögzítették az egészet. Persze számítógépes utómunka itt is volt, ám alapvetően igyekeztek „gépteleníteni” a korábban sokszor rendkívül mechanikusnak és embertelennek ható produkciót. Aki attól fél, hogy így egy amatőrebb hangzású anyagot kapunk, az megnyugodhat: a rögzítési mód nem volt hatással a sound minőségére, ugyanolyan profi megszólalású lemezt hoztak a svédek, mint amit megszokhattunk tőlük, egy leheletnyivel talán organikusabb hangzással, és kicsivel természetesebb dinamikával.
 

 
    Az öttagú brigád mindig is a saját útját járta, a saját egyedi zenéjét játszotta, és ez az idei, szám szerint nyolcadik albumukon sincsen másként. Széttördelt ritmusok, iszonyatos súly, kifacsart riffek, szokatlan dobtémák, idegőrlő szövegköpködés, sötét hangulat, és persze olyan gitárszólók fogadják a hallgatót, amelyeknek minden hangjegye maga a színtiszta őrület. A zenéjük minden egyes eleme feszegeti a hagyományosan vett muzikalitás szabályait, olyan dolgok történnek náluk, amelyeknek nem szabadna megtörténniük, amelyek elmebetegsége vagy menekülésre késztetik a befogadót (a legtöbben így járnak), vagy örökre megbabonázzák azt (az audioperverz kisebbség tagjaként ide tartozom).
    A csapat már megszokottnak mondható stílusjegyei tehát ezúttal is hiánytalanul megvannak, de azért az nem mondható, hogy a banda pusztán önmagát ismételné. Míg az előző albumuk, a 2012-es Koloss picit csalódást keltett számomra a 2008-as ObZen instant zsenialitása és relatív slágeressége után, ezúttal rögtön az első hallgatásnál éreztem, hogy ezt a korongot bizony megint csak nekem rakták össze a svédek.
 


 
    Amik elsőként feltűntek, azok az elképesztő dobtémák, amiket Tomas Haake összekalapált erre a lemezre. A tökéletesen eltalált módon klipesített, albumnyitó Clockworks, és a 360 fokban körbeforgatható szöveges videóval (aminek mondjuk sok értelmét itt nem láttam) hozzáférhető Nostrum is azt bizonyítja, hogy Haake valami egészen frenetikus dobképletekben gondolkodik, és nem mellesleg még mindig iszonyú jól üt. Ha lehet hinni a wikipediának, fő szerzőként az album szinte minden számában benne volt a keze a rutinos dobosnak, így nem véletlen, hogy összességében kifejezetten dobcentrikus, szinte már „pattogós” lett a végeredmény.
    Na azért a gitárosoknak sem kell szégyenkezniük: a Fredrik Thordendal - Mårten Hagström páros a By the Ton című szerzeményben pl. olyan belassult, tonnasúlyű riffeket szállít, amik mintha a 2002-es Nothing album hasonszőrű pengetéseinek ólomnehezékekkel ellátott testvérei lennének. Ha csak annyit írok, hogy ebben a dalban iszonyú súlyos, doom jellegű riffeket hallhatunk, akkor kábé olyan hűen festem le a valóságot, mintha a Slayerről azt írnám, hogy egy sima thrash banda.
 

 

    A vokál kapcsán a Meshuggah esetében sohasem volt igazán virtuóz a teljesítmény, Jens Kidman már hosszú évek óta ugyanazt a monoton, rekedtes acsargást hozza, és ezen hallhatóan nem is akar változtatni egy cseppet sem. Sokak szerint Kidman egysíkúan agresszív vokalizálása jelenti a banda Achilles-sarkát. Jómagam teljesen ki vagyok békülve azzal a ténnyel, hogy a csapat zenéjében az ének, mint olyan alárendelt szerepet játszik, csupán egy a hangszerek közül. Tomas Haake nyilatkozta azt az énekesükről, hogy olyan, mintha egy ki-be kapcsoló gomb lenne rajta – ha bekapcsolják, folyamatosan köpködi ugyanazon a hangon a szöveget, és ki is lehet kapcsolni, de csak ez a két állapota létezik. Most sincsenek tehát énekdallamok, magasabb vagy mélyebb fekvésű vokalizálás - csak a szónikus aggresszió ritmikus kifejeződését hallhatjuk, meg egyszer némi visszhang effekt bukkan fel a vokalista hangján (a remekül sikerült címadó The Violent Sleep of Reason második felében). Kidman az albumon talán a MonstroCity című tételben kap némileg több figyelmet, ahol a cím kántálásával egy kvázi-refrénszerűséget képez. Ha már ennél a dalnál tartok, mindenképpen javasolnám második klipnek ezt a szerzeményt, mert kifejezetten ragadós, groove-os sodrású gitártémákat tartalmaz, a szólója is telve van energiával, ráadásul néhol hangulatos, kis túlzással „lebegtető” témák is felbukkannak benne.
 

    A bőgős Dick Lövgren ezúttal sokkal jobban belefolyt a dalok írásába, mint eddig bármikor. Nyugalom, ez azért nem eredményezett Korn-féle basszuscsattogtatást, alapvetően még mindig a zene súlyosságának növelésére irányul Lövgren szerepe. Ami elmozdulást hallok a basszer térnyerése kapcsán, az csak nüansznyi: talán egy kicsivel olajozottabban dolgozik össze a ritmusszekció, mint korábban, de ez lehet, hogy az album rögzítésének módjából következik, nem tudatos dalszerzői elgondolás eredménye. Azt nem tudom, hogy Lövgrennek köszönhető-e, de ezúttal mintha a korábbiaknál is szokatlanabb dalszerkezetekben gondolkodott volna a banda, ami – legalábbis számomra – jóval megnövelte az anyag kiismerhetetlenségét, ezzel együtt a szavatosságát.
    A szövegek szokás szerint úgy sugároznak veszélyt, hogy közben nélkülözik a trágárságot és a belezős death metal kliséket. Haake, mint fő szövegíró ezúttal vallási dogmákra, szélsőséges nézetekre, és a terrorizmusra reflektált, szem előtt tartva a bevezetőben említett, fő inspirációt jelentő Goya-alkotás gondolatiságát.
    A borítót – amely a Koloss artworkjét is jegyző Luminokaya alkotása – személy szerint tökéletesnek érzem. Perfektül szintetizálja az ObZen vérben meditáló andogrünjét az összes többi album hideg, embertelen láncos-kígyós látványvilágával, nem mellesleg kiváló „démonizált” parafrázisa a Goya-grafika alvó alakjának.
 

    Ahogy az artwork is egyfajta olvasztótégelye a zenekar munkásságának, ugyanúgy maga a zenei anyag is az. A Meshuggah szinte minden egyes korábbi életfázisából kapunk mementót: hol a Nothing embertelenül súlyos, lassú riffelése köszön vissza (By the Ton), hol az Obzen viszonylag slágeres megoldásai (Monstrocity), hol a Koloss  direktebb dalai (Our Rage Won't Die), hol az életmű egyéb szegmensei. Mindezt a kavalkádot az organikus hangzás és a minden korábbinál agyasabb dobtémák látják el azzal az egyéniséggel, amely egyértelműen megkülönbözteti az albumot a korábbi anyagokhoz képest.
    Az audioperverz metalosok kedvenc nehézbombázó dominája tehát visszatért, és bár már nem fiatal, pontosan tisztában van a sajátos vonzerejével, és még mindig egyedülálló dolgokkal kápráztatja el a rajongóit. Eszközeinek és szolgáltatásainak repertoárját kicsit átrendezte és kibővítette, és most is megbízhatóan várja kuncsaftjait. Aki egyszerűbb, veszélytelenebb és hétköznapibb szórakozásra vágyik, az tegyen egy próbát a könnyebben meghódítható, bár kevésbé különleges és technikás kollegináival (itt rátok nézek, djent csapatok)… én viszont inkább maradok a legjobbnál, aki az idő múlásával láthatóan-hallhatóan nem öregszik, csak érik, mint a jó bor.
 
Meshuggah_The_Violent_Sleep_of_Reason_2016
Kiadó:
Stílus:
extrém, progresszív, matekos metál
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Clockworks (7:15)
2.Born in Dissonance (4:34)
3.MonstroCity (6:13)
4.By the Ton (6:04)
5.Violent Sleep of Reason (6:51)
6.Ivory Tower (4:59)
7.Stifled (6:31)
8.8 Nostrum (5:15)
9.9 Our Rage Won’t Die (4:41)
10.10 Into Decay (6:32)
Írta:
Werewolfrulez
2016. október 20., csütörtök, 22:35
Facebook:
boymester 2016. október 21., péntek, 17:37
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3983
Válasz Werewolfrulez üzenetére:



Köszönöm! Ne aggódj, te vagy az egészséges, és én vagyok a ferde ízlésű, hogy nem tudok leakadni róluk... ;-)

(... ezt bizonyítja az is, hogy inkább SYL-t hallgatok, mint Devint.)

SYL nekem is jobban bejött. Devin hullámzó...mindig érdekes és minőségi, de van, hogy szükségem van rá, van, hogy hátam közepére se...
--
Youtube csatorna
Werewolfrulez 2016. október 21., péntek, 16:47
Werewolfrulez
Csatlakozott:
2016. július 24.
Hozzászólások: 82
Válasz farrrkas üzenetére:

Állati jó lett a cikk, tényleg! :-) Viszont boymesterhez hasonlóan nekem nagyon nagy kihívás Meshuggah-t hallgatni.


Köszönöm! Ne aggódj, te vagy az egészséges, és én vagyok a ferde ízlésű, hogy nem tudok leakadni róluk... ;-)

(... ezt bizonyítja az is, hogy inkább SYL-t hallgatok, mint Devint.)
--
"A holló is énekesmadár, csak metálos."
Werewolfrulez 2016. október 21., péntek, 16:44
Werewolfrulez
Csatlakozott:
2016. július 24.
Hozzászólások: 82
Válasz boymester üzenetére:

Werewolfrulez, most csatlakoztál azokhoz, akiknek mindig el fogom olvasni az írásait. Nagyon jó lett. Azért pedig külön tisztelet, hogy végighallgattad helyettem a lemezt. Nekem beletört a bicskám:) Én bolond a Dillinger után álltam neki és valahogy már nem esett jól:)


Köszönöm szépen! :-)

Én pont fordítva jártam: két hete a Mesu-t veretem kizárólagosan, és nincs kedvem a Dillingerhez :-D
--
"A holló is énekesmadár, csak metálos."
Werewolfrulez 2016. október 21., péntek, 16:42
Werewolfrulez
Csatlakozott:
2016. július 24.
Hozzászólások: 82
Válasz oldboy üzenetére:

Frankó recenzió!
Jó, hogy kitértél a Kidman által prezentált vokalizálásra, ugyanis én max. abba tudok belekötni.

Bevallottan az első két nagylemezük, plusz a None EP a kedvenc "mesüge" kiadványaim.
Azokon még változatosabban hozta magát Jens és ott voltak azok a masszív csordavokálok/bekiabálások.
A None EP Ritual című dalában pedig önmagához képest iszonyat színesen énekel Kidman.
Kár, hogy egyik videomegosztó oldalon sem érhető el az a nóta.

De nem csak a vokál, a gitárszólók is szélesebb spektrumot jártak be anno. Akadtak szép, dallamos, finom pengetések is, manapság pedig leginkább az őrült, free-jazzes tekerések mennek náluk.

Bár valószínűleg a Nothing-on "megtalált" ösvényről nem fognak már letérni, én örülnék egy muzikálisabb, könnyebben emészthető lemeznek, amely dalaiban meg lehetne különböztetni a verzét a refréntől (pontosabban tagoltabb lenne a szöveg) és kapnánk újból vagány csordavokálokat! m/


Köszönöm az elismerést!

A magadfajta "ortodox" Meshuggah-hallgatók még a banda kapaszkódokkal jobban ellátott zenéjét szerették (változatosabb vokalizálás, érezhető trashes hatások, más mentalitású szólók), amit mára már a csapat teljes mértékben lecsupaszított erre a jelenlegi agyszaggató vonulatra.

Hogy a dominás hasonlatnál maradjak: régen még csak egy-két játékszer volt a svédeknél, a hagyományos erotikus szolgáltatást színesítendő, de mára már a kőkemény szadomazo lett az alap, ehhez jönnek a még betegebb dolgok. :-)

Én sem hiszem,hogy valaha is visszatérnek majd a gyökereikhez, ehhez túl makacsak és öntörvényűek - bár valóban érdekes lenne hallani, mit kezdenek a saját régi énjükkel.
--
"A holló is énekesmadár, csak metálos."
ChuckdeatH 2016. október 21., péntek, 16:26
ChuckdeatH
Csatlakozott:
2016. január 1.
Hozzászólások: 28
Minden albumuk remekmű.Kis változtatások mindig vannak,de az általuk"feltalált"stílus többet nem is enged.Hatalmas tisztelet nekik,jó hogy vannak.Haake pedig valószínű eladta lelkét az ördögnek,mert másképp ilyeneket nem lehetne ütni. (@)
farrrkas 2016. október 21., péntek, 10:25
farrrkas
Csatlakozott:
2015. január 8.
Hozzászólások: 448
Állati jó lett a cikk, tényleg! :-) Viszont boymesterhez hasonlóan nekem nagyon nagy kihívás Meshuggah-t hallgatni.
boymester 2016. október 21., péntek, 10:18
boymester
Csatlakozott:
2011. január 24.
Hozzászólások: 3983
Werewolfrulez, most csatlakoztál azokhoz, akiknek mindig el fogom olvasni az írásait. Nagyon jó lett. Azért pedig külön tisztelet, hogy végighallgattad helyettem a lemezt. Nekem beletört a bicskám:) Én bolond a Dillinger után álltam neki és valahogy már nem esett jól:)
--
Youtube csatorna
oldboy 2016. október 21., péntek, 09:24
oldboy
Csatlakozott:
2008. július 25.
Hozzászólások: 1898
Frankó recenzió!
Jó, hogy kitértél a Kidman által prezentált vokalizálásra, ugyanis én max. abba tudok belekötni.

Bevallottan az első két nagylemezük, plusz a None EP a kedvenc "mesüge" kiadványaim.
Azokon még változatosabban hozta magát Jens és ott voltak azok a masszív csordavokálok/bekiabálások.
A None EP Ritual című dalában pedig önmagához képest iszonyat színesen énekel Kidman.
Kár, hogy egyik videomegosztó oldalon sem érhető el az a nóta.

De nem csak a vokál, a gitárszólók is szélesebb spektrumot jártak be anno. Akadtak szép, dallamos, finom pengetések is, manapság pedig leginkább az őrült, free-jazzes tekerések mennek náluk.

Bár valószínűleg a Nothing-on "megtalált" ösvényről nem fognak már letérni, én örülnék egy muzikálisabb, könnyebben emészthető lemeznek, amely dalaiban meg lehetne különböztetni a verzét a refréntől (pontosabban tagoltabb lenne a szöveg) és kapnánk újból vagány csordavokálokat! \m/
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.078 seconds to render