Lehet szeretni vagy nem szeretni a munkásságát, a vikingek dicsőségét és az északi mitológiát dalokba foglaló Amon Amarth pályafutásának húsz éve alatt a metal színtér megkerülhetetlen szereplőjévé vált. Mondhatni fősodratú zenekar lett. Egyrészről a dallamos megközelítésnek és a népszerű északi mitológiával foglalkozó dalszövegeknek köszönhetően olyan könnyen befogadható zenét kínálnak fogyasztásra, amellyel sok zenekedvelő azonosulni tud, másrészről tagadhatatlan, hogy a minőségre mindig nagy hangsúlyt fektetett a tagság.


Minőség ide vagy oda, érzésem szerint a Surtur Rising idején egy helyben lebegett a vízen az a bizonyos hajó. Lehet, hogy ők is így érezték, lehet hogy csak egyszerűen így alakult, de a Deceiver of the Gods heavy metal elemeivel friss szelet tudtak a vitorlákba fogni, az idei Jomsviking albumon pedig ezt megfejelték azzal, hogy első konceptalbumukon egy teljes történetet tárnak a hallgatók elé.
Itt álljunk is meg néhány pillanatra, és dióhéjban ismerkedjünk meg a történettel. Egy fiatal viking a főszereplő, akinek szerelmét másik férfihez adják feleségül. Dühében megöl egy embert, apja ezért megtagadja, így menekülésre kényszerül. Sorsa úgy alakul, hogy csatlakozik a Jomsvikingekhez, akik koruknak amolyan elit zsoldosai voltak, majd visszatér, hogy bosszút álljon és visszaszerezze a szerelmét, aki azonban ennyi idő után már visszautasítja a közeledést. A tragikus vég ezt követően elkerülhetetlen, a végső csatában a főszereplő életét veszti, és felkerül a harcban elesett hősök közé.


Az Amon Amarth tehát mesél nekünk. Szerelemről, bosszúvágyról, hősiességről, bajtársiasságról, csalódásról. Bár Johan Hegg nem a legnagyobb költő, szövegei megfelelnek az ilyen típusú direkt zenéhez. Egy konceptlemez esetében azonban perdöntő, hogy az éppen aktuális történésekhez a hangszeresek mennyire képesek megfelelő zenei aláfestést szolgáltatni.
Érzésem szerint sikerült megoldani a feladatot. Természetesen a düh, harag, harci kedv és általánosságban az „energikus” érzelmek kifejezése sokkal jobban fekszik a zenekarnak, ennek megfelelően erre is fektetik a hangsúlyt. Kiváló példa erre a nyitó First Kill vagy a látomásszerű On A Sea Of Blood vicsorgása, vagy akár a záró Back On Northern Shores „csatajelenete”. A melankolikusabb lelkiállapotok szemléltetésére, mint amilyenekkel a Wanderer vagy a One Thousand Burning Arrows dalokban találkozhatunk, sem kell különösebb finomkodásra számítani, a megoldást egyszerűen a középtempó jelenti. De hát ki várná el a viking harcosoktól a nyafogást? Emelt fővel kell állni a megpróbáltatásokat, ezt sugallja a dalok minden egyes másodperce. Valamilyen szinten kilóg a sorból az indulószerű (bár nem az) Raise Your Horns, aminek hallatán bárki, akinek egy cseppnyi harcosvér csörgedezik az ereiben, azonnal rohan a fészerbe a kisbaltáért, és mindenféle más felszerelésért, ami a tengerre szálláshoz és a csatába induláshoz bármilyen módon megfelel. Együtténeklős, „Raise your horns…” kezdetű refrénjével meglepődnék, ha nem lenne a koncertek állandó szereplője. Ez a dal a Jomsviking Death In Fire-je, The Pursuit of Vikings-je vagy Deceiver Of The Gods-a, ha úgy tetszik az album zászlóshajója. A lemez vége körül pedig igazi csemege várja a hallgatót, ami nem más mint Doro Pesch vendégszereplése az A Dream That Cannot Be című dalban. Több zenekarnál megfigyeltem, hogy vendégénekes meghívása esetén a hangszeres témákat is valamilyen módon az adott énekes eredeti stílusához próbálják igazítani. Meg kell vallanom, hogy Doro munkásságát vajmi kevéssé ismerem, a zene azonban hamisítatlan Amon Amarth, a női énekhang azonban nem tolakszik, nem zökkent ki, hanem könnyedén, természetes módon simul bele a dalba, plusz töltetet kölcsönöz annak. Bár a dalok között erősség szempontjából valahol a középmezőnyben foglal helyet, mindenképp a lemez legérdekesebb darabja.



Amint már említettem, a heavy metal elemek továbbra is folyamatosan jelen vannak az Amon Amarth zenéjében, azonban messze nem annyira hangsúlyos módon, mint az előző lemezen. Ez az irány a legszembetűnőbben talán az At Dawns First Light megoldásaiban érhető tetten, és bár minduntalan feltűnnek ilyen részek, inkább csak színesítő jelleggel szerepelnek, mintsem hogy a dal törzsét képezzék.
Zárásként elmondható, hogy újra minőségi svéd acél kovácsolódott a különítmény műhelyében, amely a szarvas sisakosok és a zenekarral most ismerkedők tetszését maximálisan el fogja nyerni, sőt a cseppfolyós északi gitárdallamok még libabőrös pillanatokat is okozhatnak az erre fogékonyak számára. Tagadhatatlan, hogy az előző kilenc anyag ismeretében, már nem képes akkorát robbanni a lemez, mint elődei, a harci relikviák között azonban mindenképp ott a helye a Jomsvikingeknek is.
A harci kedv fellángolása esetén az Amon Amarth még mindig az egyik legjobb kiképzőtiszt.