A ’fehérvári Eclipse of the Sun legénysége a demós fázis után elérkezettnek látta az időt első nagylemezük megjelentetésére. A Daimonion kapásból koncept-album lett. Egy Dan Ibiru nevű "irgalmas szamaritánus” karaktere köré épül a történet, amely a zenekar tagjainak reményei szerint örökérvényű mondanivalóval bír az erkölcsről, vallásról, pszichológiáról, filozófiáról, szociológiáról, történelemről, stb. Tehát nem aprózták el a srácok!
Még szerencse, hogy játékidő szempontjából mértékletesnek bizonyultak, hisz ez a tudományokon átívelő koncepció akár egy dupla, vagy épp tripla lemez írására is predesztinálhatta volna őket. Főleg, hogy manapság ismét egyre több nagyívű vállalkozással találkozhatunk metal berkeken belül. Daniék viszont 50 percbe sűrítették a mondanivalót, ennek ellenére nincs hiányérzetem, kerek egésznek tűnik a Daimonion. A 2011-es demójukhoz képest minden területen érezhető a fejlődés! Ami számomra leginkább örömteli változás, az Szöllősi Dani éneke. Na nem azért, mert más stílusban vokalizál, mint 4 éve, hanem mert magabiztosabb és tudatosabb teljesítményt nyújt most. Nem erőlteti a magas hangokat, amik hamis mivolta miatt anno majd’ falra másztam és az angol kiejtése is sokat javult. Persze még így is megosztó lehet a stílusa, nem mindenkinek jön be az általa prezentált teátrális előadásmód. Ez viszont már ízlés dolga…
Én a Daimonion-on nyújtott produkciójával, ha nem is maradéktalanul, de meg vagyok elégedve!

A kezdő, zongora által dominált Ecce Homo-ban finom, visszafogott dalolászást vezet elő. Amikor két percnél belép a torzított gitár, azzal a lassú riffel, akkor gyakorlatilag funeral doomba vált át a bevezető szerzemény. Majd a Between the Ruins is tartalmaz komótos részeket, de ott már drasztikus tempóváltásokat is megfigyelhetünk. Stílusilag továbbra is viszonylag széles spektrumot jár be a zene, ugyanis a doom, a death és a power metal jegyei is visszaköszönnek. Sőt, néha még egy csipetnyi progresszív attitűdöt is érzékelek. A szintikezelés miatt ezúttal is beugrik a Nevergreen neve.
Egyik kedvenc tételem a Blinding Darkness, ami az összes fent említett stílusból merít. A második perc körül elővezetett leállós, nyugis intermezzo nagyon hangulatos, de Fekete Zoli díszítései és a dal végén elhelyezett gitárszólója is élményszámba menőek.
És a szóló alatt az a lassú doom riff!
A Requiem for the Living (Song of Dan Ibiru) című nótában egy-egy pillanat erejéig visszatér a "régi Dani”, vagyis akadnak hamiskás magas hangok. Vagy csak a kontraszt miatt érezni furának a dallamait? Lévén itt is funeral doom tempójú és súlyú témák gördülnek ki a hangszeresek kezei alól, melyekre a szám elején Dani power metalos, mesélős hangon vokalizál. Aztán később előveszi az extrém hangját és az passzol is a zenei alaphoz.
A Hollow egy ütőhangszereken/hangszíneken (xilofon, harangjáték) előadott átvezető, narrációval megspékelve.
A Memory Breed (The Dark Ride) pedig a leggyorsabb tétel a lemezen, míg a címadó nóta kezdő riffje a Mood-nak is becsületére vált volna. De Kantár Gyuri basszusfutamait is érdemes benne figyelni! A The Purge hangszerelése ugyancsak kiváló! A verze dob uralta visszafogottsága, majd középtájt a templomi kórus kimondottan működőképesek!
A Spachlos und Kalt versszakaiban a dob mellett a bőgő, tehát a ritmusszekció játssza a főszerepet, ami szintén jó döntésnek bizonyult.
A záró, majd’ 9 perces Tryptichon három részből áll: Now, Never, Ever. Méltó befejezése a lemeznek.


Egyértelműen az Eclipse of the Sun eddigi pályafutásának legerősebb, legérettebb produktuma lett a Daimonion. Nyilván van még hová fejlődniük, érdemes lenne törekedniük a még egyénibb hangzásvilág elérésére, de összességében bizakodásra okot adó bemutatkozó nagylemezt tettek le az asztalra.

Az album alább meghallgatható, vagy akár a banda honlapjáról ingyenesen letölthető, az előző kiadványaikkal egyetemben.