Gondolom nem csak nekem tűnt fel, hogy az Iron Maiden közismert "melódiákat” használt fel új albuma kezdő és záró nótájában. Az If Eternity Should Fail elején felbukkanó dallam három hangja megegyezik Bach d-moll Toccata és Fúgájának nyitányával. Az Empire of the Clouds-ban pedig a Metallica-hoz hasonlóan Dickinsonék is újrahasznosítják az S.O.S. ütemeit. Ezen túl (szokásukhoz híven) saját maguktól is reaktiválnak ezt-azt.
Megtehetik, hisz ők az Iron Maiden!

Az ő helyzetükben simán bevállalható volt, az, a legtöbb csapat számára igen kockázatos lépés, hogy egy dupla koronggal rukkoljanak elő. Amin már megint a hosszú dalok dominálnak. Sokan várják tőlük, hogy egyszer fognak még olyan albumot kiadni, amelyen rövidebb, direktebb számok kapnak majd helyet. Minden lehetséges, bár én nem bíznék ebben túlságosan…
Úgy tűnik a veterán bandák egy része "vénségére” rákapott a terjengősebb fogalmazásmódra. Amivel nincs is gond, ha meg tudnak tölteni tartalommal, érdekességgel 8-10-12, vagy akár 18 percet. Nem állítom, hogy a Maidennek ez teljes mértékben sikerült a friss opuszon.
Mindenesetre egy biztos: minden jó érzésű rock/metal rajongó (attól függetlenül, hogy szereti-e a Vasszüzet, vagy nem) drukkolt Dickinson Mesternek, hogy küzdje le a betegségét. Úgy tűnik, ez sikerült is neki! Jó formában dalolja végig a Lelkek Könyvét, de azért rajta is érződik már a kor. Ettől függetlenül, a körülményeket is figyelembe véve, minden tiszteletem az övé! Ezúttal több olyan emlékezetes témát produkál, melyek jól mutattak volna zseniális szólólemezein. És mint köztudott, a dalszerzésből is kivette a részét. A záró monstrum a Maiden történetének leghosszabbika a maga 18 percével, amit egyedüli szerzőként Bruce jegyez. De haladjunk sorjában!

Az If Eternity Should Fail kiváló kezdés. Olyan misztikus atmoszférával bír, ami a későbbiekre is rányomja bélyegét. Konkrétan beszippantja a hallgatót és 1-2 zökkenőtől eltekintve nem is ereszti 92 percen keresztül. Ahogy beindul a dal a tipikus galopokkal és Bruce elénekli a „When the world was virgin before the coming of man” sort az számomra már most klasszik Maiden pillanat.
Szerencsére a refrén is nagyívű, nem merül ki pár szó skandálásában, ami azért valljuk be előfordult néhány korábbi lemezük kezdő tételénél. Érdekes módon a gitárszólók nincsenek annyira előtérbe keverve, de szerintem ezúttal sikerült nekik kihasználniuk a három gitár adta lehetőségeket. Legalábbis az első nótában mindenképp. Igaz, kicsit nehezebb észrevenni, mert Bruce dalolászása alatt is folynak az események, de ha figyelmesebben hallgatjuk a kicsit maszatolós szólókat, akkor észrevehetjük, hogy más-más témát pengetnek a gitárosok. A dalt záró torzított/visszhangosított narráció pedig nagyon hajaz az Accident of Birth-ön hallhatóra. De kétségtelenül bele illő. Az elsőként megismert Speed of Light is helyet kaphatott volna valamelyik Dickinson szólóalbumon, lendületes, fogós darab, bár a végén kicsit túlzásnak érzem a refrén négyszeri eléneklését.



A The Great Unknown nyitó és záró témázgatásai lassabb tempóval előadva még a Tool-nak is jól állnának! De király a komplett dal. Röviden: a nyitó hármas több mint meggyőző!
Ígéretesen kezdődik a The Red and the Black is. Harris basszusgitár bűvölése fincsi, de itt érzem először, hogy nagyon túl lett húzva a dal. Sok a 13 és fél perc, sok a négyszer felbukkanó, másodpercekig tartó "óóóóóózás”. És az is roppant feltűnő, hogy a gitárok egy az egyben az énekdallamot hozzák. Vagy az ének a gitármelódiákat… :)
Továbbá Dickinson is túlvállalja magát benne. Többször érezni, hogy küzd a folyamatos süvöltésekkel, magasabb hangfekvésben előadott részekkel.
Jahhh, és nem kicsit kiszámítható, mikor először felcsendül 2 perc körül az a gitármelódia, hogy hamarosan erre nagy "óóóóózás” fog következni. Fél percen belül meg is történik a dolog. Tehát számomra az első zökkenő ez a Steve Főnök által jegyzett szerzemény. Simán elég lenne belőle 6-7 perc és négy helyett 1, vagy max. 2 óóóóbégatás.
A When the River Runs Deep sem hoz semmi extrát. Recirkulált Maiden témával indít, majd felgyorsított blues-rockba vált. Egyébként a Death or Glory riffje is blues gyökerekkel bír.
A keleties dallamokkal operáló címadó viszont szerintem a legjobban sikerült a lemez 10 percet meghaladó szerzeményei közül. Érdemes még kiemelni személyes kedvencemet, a hard rockos, de minden szempontból az album legfogósabb, legslágeresebb dalának számító Tears of a Clown-t. Ami egyúttal a legrövidebb tétel is. Szintén erősre sikeredet a The Man of Sorrows, bár nem ér fel az Accident of Birth-ön szereplő, majdnem azonos című (Man of Sorrows) társához.
Nem mondom, hogy rossz a lemezt záró monumentális eposz, mert valóban hoz újdonságokat, van hangulata, de számomra nem tud 18 percen át érdekes maradni.

A hangzás nekem alapvetően bejön, szeretem az élő, naturális megszólalást. Nicko dobjai is szépen szólnak, bár ezúttal a lábdob nem annyira hangsúlyos, mint az előző lemezeken.
Úgy érzem meg fogja osztani a The Book of Souls a rajongótábort. A Metal Archives-on igaz csak pár napig, de egy 1%-os recenzió volt olvasható. És hazudnék, ha azt állítanám, hogy csupán nettó baromságokat hadovált össze benne az írás elkövetője. De gondolom az oldal szerkesztői törölték, nehogy már egy ilyen abszolút negatív kritikával illesse valaki minden idők egyik legjelentősebb heavy metal zenekarát…
Megjegyzem az 1% valóban irreálisan alacsony és a 40%-os értékelést már békén hagyták a guruk.
Mondjuk szerintem még az sem elég magas, nem áll összhangban a zenekar 2015-ös teljesítményével.

A Fenevad száma 666, a hetedik fiúnak meg van egy hetedik fia. Mivel számomra ez utóbbi a szimpatikusabb és atmoszféra szempontjából a The Book of Souls többször megidézi bennem kedvenc IM albumomat, így legyen a pontszám 7.77! :)