A minduntalan s egyre inkább – sajnos nem jó értelemben vett – felgyorsuló világunkban sokszor az embernek ki kell lépnie a mindennapokat egyre inkább szürkévé festő mókuskerékből s kell egy félreeső „szentély”, ahol végre „szétcsaphatja” magát. – Nem tudok nem erőt venni magamon, hogy mindeközben egy klasszikust ne idéznék - „Az ember társas lény, tehát magányra vágyik.” - Velem sincs ez másképp’, hiszen számomra a zenehallgatás is egyfajta belső kényszer, hogy ha csak egy kis időre is, de eltűnjek a sokszor saját magunk generálta problémák elől.

Nos, így a kissé személyes hangvételűvé vált bevezető után rá is térnék a lényegre. Kezdeném tehát valahol ott az egészet azzal, hogy még valamikor a nyár elején szerencsés tulajdonosává váltam az Amorite zenekar "Invisible Fire" albumának. – Persze ezt így kívülről szemlélve nem tűnik elsőre túl nagy jelentőséggel bíró információnak, de ha elárulom, hogy a lemezen a Fémforgács egyik, mindenki által „jól” ismert szerkesztője is főszerepet kapott (dob, vokál és a szövegek), akkor máris érdeklődő tekintetekkel nézek szembe. – Ha pedig néhányan még engem is „ismerni vélnek” akkor nagy valószínűséggel nem kell túl sok ahhoz, hogy egyből rávágják az Amorite-re milyen stílusban is tevékenykedhet.

Nos, akinek legelsőre is a death metal ugrott be, annak elárulhatom, hogy jól tippelt. – Az persze már csak maga lenne a hab a tortán, ha valójában az old-school death metal, mint stílus villant volna fel lelki szemei előtt. – Azt sajnos nem tudom megmondani, hogy a duóban tevékenykedő zenekar lelkesedése honnan ered az előzőekben már megfejtett stílus iránt – jómagam egyfajta hagyománytiszteletre gondolok – de kihallani, hogy Keszi Csaba (gitár, basszus, szöveg) és társa, Szabó Peti (dob, vokál, szöveg) sem ma kezdte a zenélést. – A stílusra jellemző összes sajátságosnak mondható jegyet felhasználják mind a zenei megoldásokat, mind pedig a dalok szerkezetét tekintve.
Az album első hallgatásra is pont azt nyújtja, amire a fiúk valójában szánták. Könnyed, és szórakoztató kikapcsolódásnak. - Már amennyiben az okkultista szövegvilág és a láncfűrészszerű gitárhangzás is annak mondható. – Mielőtt bárki félreértené, ez vérkomoly zene, vérkomoly zenészektől.

Azt gondolom, nem kell megmagyaráznom, hogy zenehallgatás közben az ember lelki szemei előtt látja is a zenét és nem csak fülel közben. - Így történhet az, hogy az albumnyitó "VA 243" azonnal a ’90-es évek elejére repít vissza, miközben sorra olyan zenekarok jutnak az eszembe, mint a Dismember, Vader, Bolt Thrower valamint Benediction. (Tehát semmi kriptaszag, csak vérbeli halálfém.) – Utóbbi zenekar hatása pedig véleményem szerint az egész album atmoszféráját valahol jó erősen is körbelihegi. – Azért, a színtiszta jelzőt semmiféleképpen sem használnám a zenekar esetében, mert Szabó Peti barátunk hangja pedig hol a Vader-es Piotr Wiwczarek-et idézi, hol pedig tisztára olyan, mintha az ex-Mayhem-es Maniac akadt volna a mikrofon végére. Keszi Csaba gitárszólóiért pedig külön dicséret.
Ezek után, aki már az "Enuma Elis"-ig eljut az nagy valószínűséggel önfeledten, magáról megfeledkezve fogja végig headbangelni a dalocskát. – Érezni, hogy nincs erőlködés, minden csak lazán, csípőből szól. A szólóról pedig csak azt tudom mondani, hogy hiába idézi a régi klasszikusokat, ha még több is elfért volna ide… (Értsd: - A jóból sohasem elég.)
A címadó, "Invisble Fire" amúgy isten igazából végigrohan az emberen, hogy utána is csak tátott szájjal pislogunk, hogy ez mi volt? – Aztán meghallgatjuk még egyszer, s még egyszer… - Csak találgatni tudok, hogy talán ezért is lett kissé visszafogottabb az okosan felépített "Fire In The Sky" nóta?
Aztán a kissé hosszabb nóta után máris felpörögnek az események, hiszen a "Gathering Storm" – egyik személyes kedvenc - nótában beindul a turbó. – Valószínűleg Peti szabadidejében géppuskákat tanulmányozott, hogy hogyan is kell, hogy szóljanak. – Ezért is volt bennem egy kis törés a "Last Time" kezdését illetően, de a későbbi megoldások szerencsére hamar személyes kedvencemmé tették. – Nem hat egyből, de a végére csattanónak ott van az az érzés, miszerint ezt a számot tovább is hallgattam volna.
Az albumzáró "Birth Of The Primal God" pedig ékes bizonyítéka annak, hogy a death metal ilyesfajta megközelítése miért is áll a szívemhez közel…



Aztán mindennek, ahogy az Amorite "Invisible Fire" albumának is egyszer csak vége szakad. Nem marad más utána, mint csend, hamu és magány… Felzabálja a lelked, pont úgy, ahogyan a régi nagyok teszik veled.
Ha szereted a death metal „régebbi” megközelítését, akkor ne is keress tovább. Apró hibái ellenére – a keverésben keresendő, hogy a basszus szólhatna erőteljesebben - is szerethető, takaros munka ez a javából.

9.5 / 10

U.i.: Ezek után nem is olyan nagy kérés az égiektől, hogy még sok albumot megérjen ez a duó. – Azért arra a teljesítményre is kíváncsi lennék, ha nem „csak” két ember munkájáról kellene eszmefuttatást folytatni a későbbiekben, hanem egy egész zenekarrá sikerülne „felhizlalni” a formációt. – Én reménykedem… - Ja, még valalami így a végére: A hallgatóknak ajánlom a történelemkönyv apróbetűs részeit is áttanulmányozni.
U.i.2.: Itt pedig a teljes anyag elérhető!