Leszek most kicsit nagyképű és kijelentem, hogy a Symphony X-et nem fogom mert, nem kell bemutatni. Nincs szükség rá. Ha nem ismered a csapatot, akkor hajrá, elmaradásod van, amit neked kell pótolni, főleg ha a szimfonikus progresszív metal fősodrához van bármi közöd is. A többiek meg tudják kik tették le az Underworldöt most az asztalra... A csapathoz köthető igen erős és pozitív viszonyom a 2011-es Iconoclastig töretlen volt, szinte rajongásig tudtam élvezni egy-egy lemezüket, amik hét éven át hibátlan és egyenletesen magas színvonalat képviseltek a stíluson belül és idejében a csúcsra repítették Michael Romeo gitárost és Sir Russell Allen zenészmágust. 2011 volt számomra Symphony X téren a fekete év. Az Iconoclast számomra egy teljesen érthetetlen, erőltetett és a banda stílusához mérten is túljátszott, túltolt iparosmunka volt, ahol Russel Allen is már panelekből, megszokásból énekelt. A mai napig kerülöm azt a lemezt, nem úgy mint elődeit. Ezek után szinte villámcsapásként ért az idei nagylemez érkezése, hiszen Russell Allen ilyen-olyan kooperációit (elsősorban az Adrenaline Mob-ra és az Allen-Lande kooperációra gondolok) sokkal nagyobb hype övezte, mint az anyabandát. Lehet ebben volt szerepe a kevésbé eltalált Iconoclastnak is. A lényeg, hogy az Underworld megérkezett és bennem egy kibicsaklott bokát rántott a helyére, visszaállította a megbomlott szimbiózist és a megcsappant rajongást a csapat iránt.
Hogy mit is sikerült megalkotniuk? Mi az ami azonnal utat talált hozzám? Arra a kicsit felesleges Overture intro után berobbanó Nevermore első fél perce azonnal megadta a választ. Igen, én ezt várom a csapattól, ez az ő hangzásuk, ez az ő tempójuk, ez a Symphony X zamata és lelke. Zakatoló riffek, kétlábgép, olyan progresszív gitárjáték, ami technikai magaslabda szerintem bárkinek, mégis gördülékenyen építi fel a dalt, amiben Russell azonnal él, harap, kalandozik, varázsol és nem utolsó sorban sebtiben egy Symphony X mércével mérve atipikus hangulatú refrénnel szúrja oda a megszokott hangok és hangulatok mellé az újdonság kis lobogóját is. Amellett, hogy a Nevermore még messze nem a legnagyobb nóta a lemezen, egy tökéletes nyitány, tökéletes nulla kilóméterköve a lemeznek, aminek hallatán tudjuk, hogy ismét egy vérbő és vérbeli Symphony X utazásban lesz részünk. Egy igazi The Divine Wings of Tragedy múltidézés ez a nóta. Az első varázslatot aztán a címadó Underworld dalhozza el, ahol Allen mester már az első verzék alatt lappang, harap, karcol mint a prédára vadászó vad az éjszaka sötétjében, hogy aztán a refrénnel váratlanul minden jóérzésű Symphony X rajongót a földre terítsen. Csodálatosan bomlik ki a nóta az első refrén utáni szintifutamig, ahol ismét csak lüktet és él Allen mesterminden egyes hangja. Ezt az energiát, ezt az érzést és zenei finomságot várom a csapattól és most végre nyolc év után ismét megkapjuk. A kalandozós, ám mindvégig kulturált és kimért felelgetős gitár - szinti szólópárbaj a Twilight In Olympus zeneiségét pedzegeti bennem, míg Russell rekesztett üvöltése a Paradise Lost lemez karcosságát fejeli meg merészen. Szerencsére az ismét csillogó zenei kreativitás és ihletettség a Without You csodálatosan kevert lírai kezdésével ismét csúcsra jár és bizonyítja, hogy Romeoéknak nem kell minden áron versenyt pengetniük a Dream Theatherrel, hiszen csúcskategóriásak ők a kimértebb dalok terén is. És ismét, ez a refrén! megöl, keresztre feszít, a verze felszabadít a hangulat feltámaszt és elrepít a banda egyedülálló zenei világába. Totális csúcsteljesítmény zeneileg, technikailag megszólalásban, hangulatban egyaránt. Aki nem üvölti a refrént már a második hallgatásnál, az szerintem egy törött ásónyél érzékiségével bír. Már itt érdemes megemlíteni Michael Pinnella szépen építkező, stílusos és egy pillanatra sem tolakodó billentyűjátékát is, ami elengedhetetlen részét képezi a Symphony X hangzásnak és hangulatnak.
A feszes, menetelős Kiss of Fire azzal a szirénes belső éteri résszel egyenesen a The Odyssey epikus, mégis masszívan agresszív hangulatát hozza amiben Russell már-már hörög, annyira karcosan és mélyen vezeti fel a végső refrént. Az epikus és keleties témákkal bőven átitatott Charon egyértelműen a következő csúcsteljesítménye a lemeznek, ami elengedhetetlenné teszi a V: The New Mythology Suite párhuzamba állítását a témaválasztás és a hangulat okán. Ismét csak Russell Allen zsenijét kell koptatnom, mert amit ebben a dalban felépít és végigvisz, az maga a legtökéletesebb énekesi teljesítmény. A Charon csillogása után a lemez bő kilenc perces To Hell And Back epikus tétele számomra kicsit elveszik, kicsit arctalanabb, mint amit a banda epikusabb tételeitől megszokhattunk, bár zeneileg semmivel sem marad el a többi daltól. Az In My Darkest Hour ismét csak az intenzíven pumpáló oldalát domborítja ki a csapatnak, ahol a refrén megint csak kiemelkedő pillanatot képez. A Run With The Devil és a záró Legend kiváló, bár egy hajszállal konvencionálisabb Symphony X tétele közé befaragott Swansong ismét csak egy ékkő és igen, ismét Russell Allen dallamérzékét és varázslatos hangját kell kiemelnem.
És ismét elrepült egy bő óra a csapat társaságában. Most már egy-két napon belül sokadjára. Talán kitűnik még a vaknak is, hogy rajongok a bandáért. Nem tagadom, ezen a vonalon számomra ők az alfa és omega. Az Underworld pedig csak megerősített ebben a rajongásomban. Érdemes megemlíteni a nyalánkságok kedvelőinek, hogy a borítón megjelenő kettős karneváli álarc mekkora visszautalás a csapat debütlemezének borítójára. Ja és azt se felejtsük el, hogy a debüt utáni negyedik lemezen, a V: The New Mythology Suite-on jelenik meg ismét, majd a V után ismét a negyedik a sorban az Underworld. Véletlen volna? Talán igen, talán nem. Az viszont nem véletlen, hogy a stílus egyik csúcsbandája a Symphony X, akik zeneiségükkel, mértékletességükkel számomra a tökéletes szinfónikus power bandát testesítik meg. Minden felelevenedő rajongásom és a szívem szava ellenére "csak" 9 pontot adok most az Underworldre, mert még mindig szálka bennem egy kicsit az Iconoclast és még azért is, hogy egy következő tökéletes albumra már teljes nyugodsággal vághassam rá a kövér 10 pöttyöt. A banda és a stílus híveinek kötelező lemez.
Egyet értek. Én az elmúlt 1 hétben szinte kizárólag ezt a lemezt hallgattam és most telítődtem annyira, hogy elkezdjem újra a teljes életművet átfülelni, mert Symphony X-ből nincs számomra olyan, hogy elég. -- Tiszta hülye, aki nem normális!
Hallgatásról-hallgatásra jönnek elő újdonságok, apró hangszerelési, vagy énekbéli finomságok!
Nekem a Hell and Back is nagyon tetszik, ahogy az utolsó harmadában többször elővezetett
"On and on and on... No quarter asked, no quarter given.
On and on and on... Never forgotten or forgiven."
sorokat énekli Russel, olyan játszi könnyedséggel lép föl a magas hangra, hogy csak na!
Valóban érdekes dolog az ízlés!
Számomra érthetetlen, hogy egyesek ezt az albumot színtelen, szagtalan, mélység nélküli képződménynek tartják, míg a tucat, szerintem teljesen érzelemmentes death/black metalokért oda, meg vissza vannak...
Persze még szerencse, hogy nem vagyunk egyformák, de akkor is fura, ha egy Without You , vagy egy Swansong valakiben semmilyen érzelmi húrt nem penget meg...
Amióta kijött ez a korong, szinte nincs is kedvem mást hallgatni, mint Symphony X-et.
Oda-vissza pörgetem a diszkográfiát és jelenleg úgy tűnik, az Underworld ebben a durván minőségi életműben is előkelő helyet foglal majd el.