Tudjátok mit? Most az leszek, aki bebattyog a nappali közepére, odaszarik egy isteneset, teletűzdeli fogpiszkálóval és kijelenti, hogy Ő Süni és mától itt lakik velünk! Másképp, érthetően és egyszerűen fogalmazva nagyon nem tetszik az, amit a friss Symphony X lemezen hallok és ennek bizony hangot is adok! Azonnal - védelmemre felhozandó – leszögezném, hogy 14 éve, azaz a Divine Wings of Tragedy megjelenése óta feltétlen híve vagyok a csapatnak és bizony eddig hibátlan volt nálam a mérlegük. Hova tovább, a frisset és a két első lemezüket leszámítva az összes album itt figyel a polcomon eredetiben… Na jól van, még semmi konkrétat nem írtam, máris magyarázkodom. Azonban úgy érzem, nem csak előttetek, hanem magam előtt is magyarázkodom, bizonygatok, érvelek, hogy talán megváltozik valami. De nem fog.

 Az első végighallgatásnál még eloszlattam a felhőket, hogy biztosan felületesen füleltem a lemezt, úgyhogy jött az ismétlés mélyen koncentrálva fülessel pár nap múlva. Majd ismétlés ismétlést követett különböző formátumban, de sajnos maradt az a véleményem, hogy az Iconoclast a csapat eddigi leggyengébb, de miket is beszélek, eddigi egyetlen gyenge lemeze. Mit is értek ez alatt? Talán elfelejtettek volna zenélni a srácok? Dehogy! Zseniális hangszeres tudásról árulkodik ismét a teljes lemez. Talán Sir Russel Allen elfelejtett énekelni? Dehogy! Továbbra is stílusának legnagyobb torka. Akkor mi a gond? Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy pályafutásuk alatt most először bizonyos technikai megoldások, témák kétségtelenül önmagukért vannak jelen a zenében, és messze nem szolgálják az adott számot alázattal. De egye fene, még ezt is el lehetne fogadni, ha nem baszogatna folyamatosan egy sokkal kellemetlenebb érzés. Bizony az önismétlés démona marcangolja a füleimet szaporán, hiszen a zenei megoldások, fordulatok nem csak hogy Symphony X-esek, hanem egyszerűen konkrétan korábbi lemezek, korábbi tételek megoldásait hallom visszaköszönni. „Ez a break totálisan olyan mint a „V” lemez bizonyos megoldása. Az a bridge egy az egyben a Twilight lemezen is elhangzott már.” stb. De sajnos nem csak a zenei megoldások bővelkednek saját maguk utánérzéseivel, hanem Sir Russel éneke is nem egyszer tartalmaz már kényelmesen recirkulált megoldásokat és ciki - nem ciki, kimondom, bizony most valahogy a lélek, a szív és az igazi átélés is hiányzik belőle. Valahogy a refrének nem borzolnak. Az eddig annyira szépen működő zenei alázat és technikai maximalizmus arany középútja felborulni látszik, és folyamatosan elveszek a töménytelen témában, feleslegesen hosszú számokban, ív nélkül felépített tételekben. Talán az is probléma, hogy nem enged levegőhöz jutni a lemez. Agyonnyom, és miközben már csak a szemeim eresednek, folyamatosan kérdezgeti, hogy „na hogy tetszik, ide süss, ilyet is tudok, meg ilyet is!” Én meg nyüszörgök, hogy "szállj már le rólam, nem kapok levegőt!" Pedig van itt minden, amit elvár az ember egy Symphony X lemeztől. Tíz perces megadal, romantika, keménykedés a maguk módján, szólóhegyek, tekerés és pátoszos énekhalmazok. El is fogják adni a produktumot ezekkel, hiszen nagyon sok hallgatónak más nem is kell. És majd - az egész jól sikerült - záró When All Is Lost elkendőz mindent, bár ugyan ezek a bársonyfüggönyök legördültek már a Lady of The Snownál is, csak ott egy tökéletes előadást zártak.

 Hát ez van! Biztos vagyok benne, hogy baromi sokan nem fogtok egyet érteni velem, hiszen „csilli-villi minden, zseniális minden, felfoghatatlan magasságokba érkeztek el a srácok, csak a buzi kritikus fanyalog és veri a valagát a földhöz”. De sebaj! Gondolja így aki akarja, de azért azt tanácsolom, mikor már majd tízszer lepörgette úgy az Iconoclast, hogy egy büdös szám nem maradt meg a fejében, akkor tegye már be a The Accolade-et, vagy a Church of the Machine-t, netán az Egypt-et, vagy a The Odyssey (Part I - VII)-et és talán megérti, hogy mi a különbség. Természetesen stílustársai között még mindig fejhosszal nyerő a banda, de ez most számomra nagyon nagy csalódás. Ja és a borító is bűnranda kliséhalmaz.