A francia, Arcania úgy gondolom, hogy nem sok mindenkinek csenghet ismerősen. Én biztosan nem találkoztam még a nevükkel, habár a csapat már a 15. életévét tölti idén. Elnézve a diszkográfiát, az angers-i négyesfogat kijárta a klasszikus iskolát az elmúlt másfél dekádban. A két demo, egy élő felvétel, egy EP által felvezetett nagylemezes bemutatkozás számomra szimpatikus és arról tanúskodik, hogy a banda a régisulis építkezés híve, ami szinte minden esetben megmutatkozik a hangszeres és az összprodukció minőségén is. Ez ügyben nem is kellett csalatkoznom. Az idei Dreams Are Dead nagylemez már a második "teljes estés" kiadványa a csapatnak, amit a promóció nemes egyszerűséggel a thrash metal skatulyával definiál. Valójában mi sem áll távolabb tőlem mint a klasszikus szikár thrash és az a tény, hogy az Arcania összességében mégis tetszik, egyértelmű jele annak, hogy többről van itt szó, mint amit a stílusdefiníció sejtet.

A közel egy órás és tíz tételes utazás szerencsére csak nyomokban és szőrmentén bír a már említett stílus klasszikus és vaskalapos jegyeivel. Az ismét kicsit hosszú és feleslegesnek ható intróval induló lemez szerencsére összességében egy modern metal csapat képét rajzolja ki, akik alapvetően valahova a nyolcvanas évek thrash menyországáig, valamint a gőteborgi ős svéd riffekig nyúlnak vissza, megfűszerezve az elmúlt lassan 35 év minden thrash és modern zenei innovációjának csatasorba állításával. Az más kérdés, hogy a "modern metal" mit mond így 2014-ben, hiszen nagyjából már a kilencvenes évek közepén is használtuk a kifejezést és valahogy kezd megkövülni és kicsit más tartalommal bírni, mint amit önmagéban jelentene csak úgy, mint a "progresszív metal" skatulya. A modernséget itt igazából a kiforrott, profi hangzásban, a kiemelkedően magas technikai tudásban lehet tetten érni, miközben minden egyes zakatolás, minden egyes kiállás és szóló leplezetlenül nyúl vissza a Metallica és Megadeth uralta hőskorszakba, és leplezetlenül merít a másodhullámos skandináv mesterek által megformált riffelési technikákból, a'la At The Gates, korai In Flames. Ja, tényleg, Cyril Peglion éneke profin idézi meg Hetfield mester megoldásait és a már nem is annyira ifjú titán Corey Beaulieu orgánumát. Az éneken kívül egyébként összhatásában is ér megemlíteni a Triviumot, mint talán a legerősebb zenei párhuzamot, hiszen az orlandoi sikercsapat hasonló módon idézi meg az ősöket és próbálja megszólítani egyszerre a mai fiatalokat is, kétségtelenül sikeresen. Bár a francia bagázs tagadhatatlanul kevésbé akar annyira zenei papagáj képében tetszelegni, mint a multikulti hyperszupi amerikai álomcsapat, mégis európai füllel könnyen és élvezettel hallgatható ez a fajta modern/klasszikus ötvözet. Talán ezeknek a túlpörgetett, túldíszített, túlharsogott vadhajtásoknak a hiánya által még nagyobb is lehetne a francia banda támogatottsága az öreg kontinensen, de hát az a fránya píár...

Összességében mindent bevet a csapat, ami egy valamire való, klasszikus metalheadnél heveny nyáltermelődést válthat ki anélkül, hogy a dohszag és a kesernyés nosztalgia átvenné az uralmat e felett a szűk 57 perc felett. A hangzás profi, a külcsíny kevésbé. Lenne itt mit keresni, hiszen még épp trendje is van ennek a fajta zenének. Aki vevő erre a vonalra, ne hagyja ki, mert a csalódás kizárt. Ettől függetlenül 2014-ben bizony nem ez az "előre", de hát van aki a vonaton is kimondottan szeret háttal utazni.