A Tiamat az általam legnagyobbra becsült bandák egyike.
Legyen szó akármelyik korszakukban alkotott lemezükről több-kevesebb idő ráfordításával előbb utóbb beérnek nálam. Igen, ez leginkább az ez előtti utolsó négy anyagra értendő, tehát az A Deeper Kind of Slumber utániakra. Abban általában megegyeznek a fémzenéket valamerről kedvelő egyének véleményei, hogy a svédek első négy lemeze közel hibátlan, a Deeper...-rel kezdődött a hanyatlás korszaka, majd azután sokan már el is temették Edlundékat. Én egészen a mostani lemezig gyakorlatilag a Deeper...-t tartottam a tetőpontnak, de ahogy a The Scarred People-et hallgatom lassan egy éve, egyre inkább úgy érzem, hogy most vannak ők a csúcsponton. Kihangsúlyoznám, hogy például a Skeleton Skeletronnal ellentétben a tavalyi lemez egyből bejött nálam, gyakorlatilag a 10 pont sosem volt kétséges, csak az, hogy olyan 10-e az a 10, mint a Deeper... esetében.

A Winter Dawn, a Radiant Star vagy a The Sun Also Rises viszont eleinte csak nagyon tetszett, aztán erős függőség után felhelyeztem őket az alapművek képzeletbeli polcára. Ezen lehet mosolyogni, hiszen nem jellemző az, hogy manapság a gótikus metal / dark rock műfajokban alapművek avatására kerülne sor, én ezt mégis megteszem. A kivénhedt vaskalapos tábor, meg szerintem itt hagyja abba a cikk olvasását, mivel méltatni fogom tovább ezt a lemezt. Amit ők nem hallanak meg, az nem biztos, hogy nem is létezik...

Véleményem szerint tehát ezen két műfajra érzékeny egyéneknek a The Scarred People kötelező mű (ahogy az első négy Tiamat lemez is, bár a death metal ott még beleszól a dolgokba).
A Tiamat rendszerint egy pokoli egyszerű zenei módszert alkalmaz az ámulatba ejtésre. Könnyen megjegyezhető prím dallamsorok úsznak az alóla ide-oda kilépkedő basszus felett monotonan. Ez a The Sun Also Rises-ben például nagyon jól megfigyelhető. Igazából a banda zenei stílusa Johan Edlundhoz köthető, vagyis nem tudom, hogy mennyire szólnak bele a komponálásba a többiek, de ha Anders Iwers basszer maga találja ki ezeket a váltásokat, akkor a basszust hihetetlen érzékkel (ugyanakkor minimál technikával) kezeli.
No és persze az ének. Rettentően egyszerű az is, ahogy azt előnyös egy ilyen mágikusan ódon és komoran kimért zenében csinálni.

A Love Terrorists refrénjében mondjuk azért eléggé változatosan szólal meg Edlund, éneke alatt a refrénben pedig Iwers lemegy a négyhúroson a lehető legmélyebb frekvenciákig.
Egyel később a Messinian Letternél a blues mostanra már öregecske úttörőinek a stílusa integet, esetleg egy kis Pink Floyd behatás (a számomra mondjuk annyira nem kedvelt korszakukból - de mint Tiamat - működik). Edlund hangja ebben a dalban nagyon gilmouros.

A diszkográfiájukban fellelhető legjobb nótának még mindig az Only in My Tears It Lasts-ot tartom, viszont elégedett vigyorral dőltem hátra majd egy évvel ezelőtt, mikor lepörgettem a The Scarred People-et, és megállapítottam, hogy a kvartet a másodvirágzását éli. Remélem, hogy ezt fogom még érezni jó sokáig. Ezen a lemezen debütál a csapatban Roger Öjersson, kiegészítve azt a hármast, amely már a Deeper... óta együtt van Edlund, Iwers és Lars Skjöld (Thomas Petersson 2008-ban lépett ki.) személyében.

Azon mondjuk már fenn sem akarok, hogy kismillió verzió készült az anyagból, a nagyobb kiadók gyalázat hülyesége, illetve pénzéhsége tehát itt is kibukik. Bónuszolt kiadás, fekete, meg krémszinű bakelit, napraforgómintás bakelit... Egy 1000 darabra limitált box setben a miénk lehet egy Tiamat medál is. Na bumm... behu-befo...

A borítót Edlund festette.