A Tiamat egy nagyon furcsa valami. A Wildhoney lemezükkel egy olyan mérföldkövet alkottak, amivel bejegyezték magukat az underground elitbe, de talán a magasabb szférákba is. Leképezték ugyanis az álom, az alvás zenei megfelelőjét. Mindezt úgy, hogy egy death/gótikus bandaként alakultak meg. De ismerünk még ilyen átalakulásokat, például ott van az Ulver is, mely bandának az első néhány lemeze a kultikus black szcénában alkotott, most meg egy nagyon furcsa... ööö... dolgot művelnek egy ideje.
A Tiamatról egyébként azért mocsok nehéz írni, mert a tagokról, a bandáról, műhelytitkokról szinte képtelenség infókhoz jutni.


1997-ben megjelent az A Deeper Kind Of Slumber, mely nagyon találóan lett elnevezve, hiszen hallgatása közben az ember úgy érzi, hogy valahol a valóság és a képzelet határán lebeg, amit egyébként ténylegesen egyetlen helyzetben tudjuk megélni mi halandók, mikor az ébrenlét átfordul alvásba. Az a nulla és végtelen közötti időpillanat, amit műszerekkel és agyi jeleket mérő kütyükkel tudunk valamelyest regisztrálni, de a létezés éteri síkján létrejövő érzéseket csak átélni tudjuk, demonstrálni, vagy puszta számokkal kifejezni képtelenség.
Ez a lemez kábé olyan, mintha ezt élnénk át - ébren, főleg, ha a szövegeket is figyeljük közben. Edlundnál gyakran jön elő az alkímia, a vegyi témák... itt is - akárcsak a drogok, nyugtatók...

Az ötödik lemeze ez a Tiamatnak, ahol a 4 zenész, Johan Edlund (ének, gitár, szintetizátor), Thomas Wyresson (gitár), Anders Iwers (basszusgitár - az In Flames-ben basszerkodó Peter Iwers bátyja) és Lars Sköld (dobos) először játszik együtt, majd ezzel meg is szilárdul a Tiamat felállása - 2008-ig, amikor Thomas Wyreson gitáros elhagyja a csapatot.
Már a Wildhoney is egy nagy fordulatot vett zeneileg, mert ott kezdték az agressziót depresszióra cserélni, de a jelenleg tárgyalt lemez tekintendő a folyamat befejezésének. Az A Deeper Kind Of Slumber-en már szinte teljesen eltűnt a dalokból a metal, megjelent viszont helyette az elektronika, mint például a Trillion Zillion Centipedes és a The Desolate One dalokban vagy a kilencedik számban, a The Whores Of Babilonban. Szintén eltűnt az agresszív ének, és úgy általában érezhető az egész produkción Edlund magánéleti válsága, valamint drogproblémái.
Az Only In My Tears It Last gitárszólója az egyik csúcspontja ennek az álomvilágnak itt a maga kifinomultságával, átgondoltságával, de említhetném még az Atlantis As A Lover-t is, ahol meg a szintetizátor varázsolja el a füleinket.


A Tiamat honlapján (amit nem frissítenek - természetesen) felteszik a kérdést a tagoknak, hogy "mi a két legkülönbözőbb lemez a gyűjteményedben"? Edlund válasza az, hogy a Sumerian Cry és az A Deeper Kind Of Slumber. Találó...

Edlund a társproducere volt a lemeznek, amit a német Woodhouse Studioban vettek fel, majd Siggi Bemm keverte (aki azóta is a stúdió főnöke), akárcsak a Wildhoney-t és a Skeleton Skeletront. A hangzás iszonyú bivaly, bár ez már '97-ben nem volt annyira lehetetlen, viszont még most 2011-ben is elemi erővel jön át a hangcuccból.
Sajnos azt hiszem, nem az én egyedüli véleményem, hogy ezt a zenei teljesítményt már nem tudta a csapat megismételni, igaz a 2008-as lemez, az Amanethes némi reményre ad okot, de a jelen album és az közötti három alkotás a kiégés jeleit mutatja.

Ez a zene azoknak készült, akik szeretnek álmodozni, valamint elvont és letargikus dallamokra merengeni, és vevők a kísérleti hangzásokra, új útak keresésére. Nagy lendületet, pörgést itt nem talál Ön. Ha erre vágyik, és Johan Edlund művészetére egyidejűleg, akkor próbálkozzon a Wildhoney előtti lemezekkel. Azok is kiválóak, csak máshogy.

Ízelítő (nem klip, csak zene):