Az Alice In Chains visszatérésének igencsak örültem annak idején. A 2009-es Black Gives Way To Blue lemez szintem igencsak erősre sikerült. Azóta is rendszeresen előkerül, főképp az olyan fogós daloknak köszönhetően, mint a címadó, a Looking in a View vagy a Check My Brain.
A PeCsás koncert pedig ugyancsak kellemes emlékként él bennem. Aztán teltek az évek, a csapat ugyan koncertezett, de a 2011 végére ígért ötödik lemez csak nem akart megérkezni. A felvételekkel végül tavaly nyáron készültek el, majd Cantrell vállproblémái miatt kényszerszünet következett. 
2012. decemberében azért a várakozás kínjait enyhítendő, kihozták a Hollow c. kislemezt a hozzá tartozó videóval, ráadásul bejelentették az új lemez elkészültét is. A pontos dátumot viszont csak februárban tetteék közzé, a lemez címét pedig egy Facebook bejegyzésükben tették közzé, de csak anagrammaként: H V L E N T P S U S D A H I E E O E D T I U R R. Lehetett találgatni.
Tehát, nem kapkodták el a dolgokat Jerry Cantrellék, így csak május 8-án jelentkeztek a friss lemezzel. Ami már az első hallgatásnál kitűnik, hogy amíg a visszatérő anyagnak volt egyfajta összefoglaló, visszatekintő jellege, azaz szinte minden korszakuknak megfelelő vagy helyesebben mindegyikhez köthető dalokat írtak (talán előszedtek félretett témákat is), most ugyanúgy felismerhetően AIC-s album született, de némileg egységesebb is lett a The Devil Put Dinosaurs Here.

A dalszerzés sokat nem változhatott, a fő dalszerző Jerry továbbra is tud jó, sőt nagyon jó dalokat írni. Csupán most úgy gondolom kevesebb lett a szinte azonnal ható nóta, bár talán nem is ez a legjobb kifejezés, hisz ez - az én esetemben legalábbis - egy-két kivételtől (God Am, Them Bones, Heaven Beside You, Frogs, illetve az előző lemez már említett dalai, meg néhány EP-s nóta) eltekintve annyira eddig sem volt jellemző rájuk), inkább az ellenkezője pontosabban fedi a valóságot. 



Ha mindenképp dalokat kellene kiemelnem, akkor első körben a lemezt nyitó, elég beteg klippel kiegészített Hollow-t, a Jerry által énekelt, szintén klipe Stone-t és a Voices-t mondanám. (Nem véletlenül lettek ezek a kislemezek.)
De a majdnem hét perces címadó The Devil Put Dinosaurs Here is egy emlékezetes darab, amiben érdekesen ötvöződik minden, ami miatt a csapat azzá lett, ami. Ezt ráadásul a Cantrell-Inez-Kinney trió jegyzi szerzőként.
De említhetném még a wah szólóval megspékelt Lab Monkey-t is.
A Metallicás kezdetű Phantom Limb az egyetlen nóta, ahol DuVall szerzőként is fel van tüntetve, arra azért kíváncsi volnék mennyi beleszólása volt a dalokba. 



William DuVall hangját, s a koncert tapasztalata alapján a karakterét is tökéletes választásnak érzem. A jelek szerint a csapat is. Nyilván nem egy Layne kópia, de az talán nem is volna egészséges.
A Mike Inez-Sean Kinney alkotta ritmusszekciót nem hiszem, hogy méltatnom kellene, ahogy Jerry és William gitározását sem érheti panasz.

A hangzás természetesen kiváló, gyanítom nem véletlenül dolgoztak ismét a háromszoros Grammy-díjas Nick Raskulinecz producerrel, akivel az előző lemezt is készítették.

Összefoglalva, bár már eddig is tíz fölött járok a hallgatásokkal, de csak lassan nyílik ki az album. Titokzatos, mint a dinoszauruszok élete. Sok hallgatást igényel még, s nem is hiszem, hogy egyelőre kikerülne a lejátszóból.