Kezdeném ott, hogy sosem voltam habzó szájú Alice In Chains rajongó, bár szerettem a zenéjüket. A Dirt lemezzel - bár szinte mindenki csúcsalkotásukként emlegeti - meg annyira nem sikerült megbarátkoznom, csak egy jó lemeznek tartottam és tartom ma is. Számomra a "kutyás" harmadik lemezük sokkal többet jelent, de méginkább a Jar of Flies EP. Azt bármikor szívesen hallgatom.

Nos, mikor hírét vettem, hogy lesz új lemez, azért bennem is mozgolódni kezdett valami, kíváncsi lettem, mit hoznak ki magukból. Mert hát volt már rá példa, hogy egy így vagy úgy frontemberét vesztett zenekar nem tudta hozni a korábbi szintet vagy az elvárás nőtt meg annyira a rajongókban, hogy ez okozott gondokat. És hát Layne Staley hangja akárhonnan is nézzük, meghatározó védjegye volt a zenekarnak, még
akkor is, ha olyan gitáros-dalszerző volt is mögötte, mint Jerry Cantrell.
A lecke tehát fel volt adva.

Ahogy jöttek az előzetesek, - mert ugye a mindenható internet segítségével már ez is másképp működik, mint a '90-es években -, lehetett számítani rá, hogy egy legalábbis jó lemezt fogunk kapni. Nekem a direktebb első klipnóta (Check My Brain) jobban bejött, mint Looking in a View, bár azt sem tartom gyengének. Arra viszont jó volt, hogy még nagyobb kedvet csináljon az új lemezhez illetve azt bizonyította, hogy sikerült pótolni Layne hangját. Az ugye köztudomású, hogy Jerry korábban is kivette a részét az éneklésből, így William DuVall-lal most is osztoznak ebben. Itt-ott mégis mintha Layne köszönne vissza a dalokból. De sebaj!

Szóval ha összességében nézem a Black Gives Way To Blue egy nagyon kerek lemez lett. Úgy érzem ott van benne mindaz, amiért az AIC-t szeretni lehet. Bár anno Őket is grunge-ként sorolták be, azért náluk inkább a Sabbath-féle lassulás is domináns volt szerintem. S ez az új daloknál is tetten érhető, csakúgy, mint az akusztikus JoF EP dalainak hangulata vagy a "kutyás" lemez stílusát idéző megoldások. Véleményem szerint az új lemezen valamennyi korábbi anyagukat megidézik, nem direktben persze, de ezzel sikerül is elérniük, hogy a végeredmény Alice in Chains-es legyen. Azt hiszem, hogy ez - bár nevezhetjük biztonsági játéknak is - végeredményben okos húzás volt. A következő lemezen ráérnek majd kísérletezgetni, esetleg több teret engedni a többieknek a dalszerzésben. (Érdekes megnézni, hogy a tizenegy dalból kilencet Cantrell egyedül jegyez, s a teljes zenekar csak egy dalnál szerepel szerzőként...)

Ha néhány dalt ki kellene emelnem, mint fő kedvencet, mindenképp közte lenne a már említett azonnal ható refrénnel bíró Check My Brain.



De a nyitó All Secrets Known-t is a kedvencek közé sorolom, lassú húzása, önvizsgáló szövege miatt. A Your Decision meg azért tetszik, mert amellett, hogy remek darab, a Jar of Flies dalait idézi. Aztán ott a szintén lassulós, vontatott kezdésű Acid Bubble a maga szűk hét percével. Meg az Elton John (zongora) közreműködésével készült címadót is ide sorolom, főként az elúszó gitárjai miatt. Bár azt nem hiszem,
hogy más nem tudta volna ugyanígy elzongorázni, amit kell...

De a többi dalba sem igazán lehet belekötni. Mindben ott a régi AIC érzés, s a hangszerelés, a dalszerzés sem hiszem, hogy sokat változott. Mintha nem is telt volna el ennyi idő az utolsó lemez óta.
Meg kell állapítani, hogy sem a három régi tag nem felejtett el zenélni, s William DuVall is jó választás volt. Remélhatőleg frontemberként sem vall szégyent, bár a neten fdellelhető videók alapján ez nem is kérdés.
Javaslom november 27-én irány a PeCsa!