2013 a nagy öregek éveként fog bevonulni a rock/metal nagykönyvébe. Hisz két olyan stílusalapító zenekar is új lemezzel jelentkezett, akiktől talán még a legmerészebbek sem vártak már semmit. Az egyik a Deep Purple, a másik meg a Black Sabbath. Sajnos a tavalyi év végén elhunyt minden idők egyik legnagyobb billentyűse, dalszerzője, Jon Lord, így a Purple esetében esély sem volt arra, hogy a klasszikusnak mondott felállás készítse el az albumot. Viszont Sabbath fronton sokáig úgy tűnt, hogy az eredeti négyes játéka lesz hallható a visszatérő opuszon.
Erről bővebben a 13 recenziójában írok, úgyhogy mostantól a Now What?! címre keresztelt új DP korongot veszem górcső alá, amire nyolc évet kellett várni.
Mivel az előző két lemezük is ebben a felállásban készült, nem mondhatja senki, hogy össze kéne még szokni/érni ezeknek a rutinos muzsikusoknak. Persze biztos vannak, akik szerint Blackmore és Lord nélkül már nem az igazi a Purple…
Szerintem viszont sikerült beilleszkednie a két újabb tagnak, és nem vall szégyent sem Steve Morse, sem Don Airey!
Az előzetesen nyilvánosságra hozott minimalista borító, és lemezcím kapcsán találkoztam szkeptikus hangokkal, hogy stílszerű legyek: Now What?!, most akkor mi van/mi lesz?!
Elárulom: ezek az öreg rókák egy olyan frankó hard rock lemezzel leptek meg minket, ami hallatán az új generáció képviselői felköthetik az alsóneműt!
Tanulhatnának Roger Glover-éktől, hogyan lehet több évtizedes fennállás, alkotás, zeneszerzés után is ilyen friss, energikus, húzós, dögös rockzenét csapatni!
Megnyugtatok mindenkit: a lemezt nyitó Simple Song nem a Tankcsapda: Egyszerű Dalának feldolgozása! Bár valóban nem egy túlbonyolított nóta, mégis megadja a kezdő lökést. Amire rátesznek egy lapáttal a Weirdistan-ban, és a zseniális, lüktető Out of Hand-ben, mely dalban kifejezetten emlékezetes témákat énekel Ian Gillan. De az album egészére érvényes, hogy jól tolja az öreg. Természetesen ritkán merészkedik magasabb tartományokba, és a sikolyokkal is óvatosan bánik. No de basszus, jövő hónapban tölti be a 68-at!
És milyen szívszaggató, folkos dallamokat hoz már az Above and Beyond-ban!
Aminek a második felét kb. egy oktávval magasabban énekli, csak hogy megnyugtassa a nagyérdeműt: van még itt tüdő, meg torok!
A Blood from a Stone pedig iskolapéldája a tökéletes építkezésnek, a visszafogott, kellemesen bizsergető verzék után robban a refrén, ahogy a nagykönyvben meg van írva!
A rockosan megdörrenő refrént leszámítva amúgy kimondottan Doors-os a dal. Morse gitárjátéka és Airey orgonálása nagyon hangulatos.
És nem csak ebben a szerzeményben!
Az Uncommon Man a lemez nagyágyúja, szépen kibontakozik a Pink Floyd-os kezdés után.
De a Yes zeneiségét is megidézik ezzel a monstrummal.
Bizony-bizony a klasszikus prog. rock megoldásai is visszaköszönnek a Now What?! számaiban. Nem újdonság ez a Purple-től, mert gyakorlatilag azzal, hogy megírták a ’70-es, ’80-as években az alapműveiket, a szó eredeti értelmében vett progressziót valósítottak meg.
A lemezt a Vincent Price zárja, amiről óhatatlanul is a SabbathJohnny Blade-je ugrik be, pedig nem sok hasonlóság van a két nóta között, max. az, hogy mindkettőnek egy férfinév a címe…
Ezt megelőzi az elsőként megismert darab, az All the Time in the World, ami hallatán anno sok fanyalgó véleményt olvastam, nekem viszont elsőre megtetszett ez a laza kis utazós, lebegős nóta. És sokadjára is jól esik lepörgetni.
De visszatérve a Vincent Price-ra: nem egy tipikus Purple dal ez a templomi orgonával nyitó, kicsit pszichós, paráztató tétel. Ráadásul erre készítették az első klipet, ami önmagában is nagy szó (mármint a zenés kisfilm forgatása), hisz 20 év óta ez az első hivatalos DP videó!
És hogy egy King Diamond-féle sikollyal zárjon Gillan…
Bravó!
A klip egyébként tök mókás, nem kis kontrasztot jelent a rúdtáncoló, atomszexi apácaruhás leányzó a klasszikus, fekete-fehér horror filmeket idéző díszlettel és szereplőkkel! :)
Fog még új lemezt kiadni a Deep Purple?
Nem tudom…
Ha igen, akkor minimum Now What?! szintű legyen!