Nem szeretnék senkit se untatni a Queensryche-szappanopera részleteivel, ha valaki nem lenne tisztában a szituval, és kíváncsi rá mi vezetett ahhoz, hogy jelenleg két formáció is használja ezt a nevet, nézzen utána!
Elég szomorú történet ez, és főleg Geoff Tate nimbuszát tépázta meg, ugyanis nem egy helyen olvastam már ahhoz hasonló dolgokat, miszerint az elmebaj küszöbén áll, eszelős, stb. Nyilván nekem sem szimpatikus a viselkedése, de úgy érzem sokan a történtek miatt esélyt sem adtak a Geoff-féle formációnak, és talán tudat alatt az iránta érzett ellenszenvet vetítették rá a Frequency Unknown lemezre.
Gyakorlatilag ugyanezek a Todd La Torre énekessel kiegészült hangszeres szekciónak bizalmat szavaztak, és szinte istenítik az általuk megjelentetett albumot, ami szimplán (és jelzés értékűen) a banda nevét viseli. Tehát Tate a negatív hős, a rosszfiú, míg Eddie Jackson-ék a fajin csávók…
Zenére lefordítva: a Frequency Unknown egy kalap kaki, míg a Queensryche "istenkirálycsászárMaradona”.
Szerintem viszont nem ilyen egyértelmű a helyzet.
Ezért úgy gondoltam, hogy készítek egy 2 in 1 recenziót, egymásnak eresztem egy kicsit a két Queensryche-ot.
E kissé hosszúra nyúlt bevezető után boncolgatom csöppet a két korongot, majd egy összegzéssel zárom az ismertetőt.
Időrendi sorrendben haladok, vagyis az eredeti QR-torok, Geoff Tate "bandájának” lemezét veszem először górcső alá, mivel egy hónappal korábban jött ki a másik csapat művénél.
Rögtön a negatívumokkal indítok: hallhatóan összecsapott lett a FU, nyilvánvaló, hogy rohamtempóban készítették. Ráadásul nem véletlenül tettem idézőjelbe a banda szót sem föntebb, ugyanis finoman fogalmazva sem állandó felállással készült a lemez. Inkább olyan, mint egy session-zenészekkel felvett Tate szólóalbum. A hangzás, kár szépíteni: BORZALMAS. Ilyen erőtlen, tompa soundot manapság már demo felvételek esetében sem nagyon tapasztal az ember.
Pedig a dalok nagy része minden negatívum ellenére sem rossz!
Az elsőként nyilvánosságra hozott, és albumnyitó Cold például klassz nóta!



Tipikus Tate-i dallamok, fogós refrén, korrekt gitárszóló, apró díszítések.
A Dare is a jobb szerzemények közé tartozik, van egy bizonyos sodrása, és a váltások is tetszetősek. A Slave meg egy elég kemény riffel indít, csak ugyebár egy ilyen harmatgyenge hangzás mellett közel sem üt akkorát, mint amekkorát üthetne.
Az In the Hands of God is egy jól sikerült darab.
És szinte minden számban van valami, ami tetszik.
Kivéve a négy klasszikus QR dal "feldolgozását”, mert azok csapnivalóak.
Hangzás szempontjából ezek jelentik a mélypontot.
Meg minden más szempontból is.
Geoff is kimondottan gyengén énekel, a muzsikusok meg inkább elvesznek az eredeti dalokból, ahelyett, hogy hozzátennének.
Szóval én úgy tekintek erre a négy dalra, mint bónuszokra, így csak 1 pontot vonok le miattuk az összpontszámból.
Így 6,5 pöttyöt tudok felajánlani a metal világ egyik legnagyobb közutálatnak örvendő énekesének teljesítményére, és az ő, illetve szedett-vedett cimborái által elkövetett lemezre.

És akkor íme az ellenpólus, a Todd La Torre énekessel felálló zenekar.
Rájuk bátran rá merem mondani, hogy banda, mert érezhetően egységesebb produkcióval jelentkeztek, mint Geoff&co. Mondjuk a hangzásuk nekik sem tökéletes, főleg Scott dobjai szólnak túl tolakodóan. Annyira előre van keverve, hogy szinte elnyom minden más hangszert, így olyan érzésem van, mintha szétütné az összes nótát. Persze nem annyira tragikusan rossz a sound, mint Geoff-éknál, de lehetne jobb is!
Maguk a dalok jók, talán sose volt még ennyire metalos a ’ryche, mint ezen röpke 35 perc alatt. Viszont hangulatilag nem találok kiemelkedő tételt/tételeket.
Hallok ellenben egy nagyszerű adottságokkal rendelkező énekest, aki megelégedett azzal, hogy Geoff Tate kópiát játsszon. Hihetetlen, hogy egy az egyben levette a hangszínét, a dallamait, de még a legapróbb manírokat is. Hol van kérem az egyéniség, az egyediségre való törekvés, a saját hang megmutatásának igénye.
Sehol! :(
És ez számomra érthetetlen.
Zeneileg azért nem csupán múltidézésről van szó, bár inkább a korai lemezek hangzásvilága a mérvadó, találhatóak modernebb megoldások is. Másnak is feltűnt, hogy a Redemption-ben, úgy 2:40-től a szóló alatti riff a KoRn: Here to Stay fő témájának felgyorsított verziója?



A World Without-ban a verzék kicsit pszichóbbak, ezért fölsejlik Warrel Dane neve is. Aki ugyancsak sokat tanult Tate-től…
Egyébként ebben a dalban hallható a világklasszis Operation: Mindcrime lemez Sister Mary-je, azaz Pamela Moore.

Összegzésként azt mondanám, hogy nem érzek szignifikáns különbséget a két Queensryche opusz között. Nem érzem sokkal jobbnak a Todd-os bandát, viszont az tény, hogy sokkal Queensryche-osabb. És sokak számára ez elég a dicsőséghez…
Nekem nem, én legközelebb többet várok tőlük!
Ez most "csak” 8 pont a részemről.

Valószínűleg a bíróság nekik fogja ítélni a Queensryche nevet, és ha így lesz, remélem megnyugszanak a kedélyek. És jó lenne, ha Geoff is visszanyerné a lelki békéjét, mert még így sebzett/sérült vadként is képes volt egy korrekt lemez összehozására, amit manapság szinte kötelező fikázni, de évek múlva talán tisztulni fog a kép.
Persze alapművé soha sem fog nemesedni, de ez a "veszély” a Todd-os albumot se fenyegeti.
Szerintem...