Itt van a
Queensryche, itt van újra.
A
Geoff Tate vezette seattle-i banda nem adja fel!
Pedig sokan az 1990-ben megjelent
Empire című lemezüket tartják az utolsó igazán jó alkotásuknak, azóta rendre agyba-főbe fikázzák az aktuális albumokat.
Erre jön
Geoff és a
Dedicated to Chaost felvezető interjúkban következetesen azt nyilatkozza, hogy az új lemez a modern kor
Empire-e, a ’90-es lemez korszerű verziója.
Tehát a mézesmadzag és annak elhúzásának klasszikus esete forgott fenn, ez kétségtelen.
Persze a Mester azt is hozzátette, hogy az új lemez a mai korhoz igazodik, márpedig a ma zenéje nem a rock, vagy a metal.
Szóval az egyik kezével adott, a másikkal meg elvett a régi idők lemezeit favorizáló ősfanoknak/ősfanoktól.
Én nem szeretem különösebben az
Empire-t, bár vannak rajta hatalmas nóták, de már akkor is próbáltak lépést tartani az aktuális trendekkel, ezért olyan
Bon Jovis,
Van Halenes megoldásokat alkalmaztak (főleg a szintihangzás zavar, ami akkoriban minden bandára jellemző volt), amik számomra nem túl szimpatikusak.
Az 1994-es
Promised Landet már sokkal jobban csipázom, sőt az a kedvenc
’ryche lemezem, pedig az már megosztotta a tábort, hogy aztán a ’97-es
Hear In the Now Frontier megpecsételje a sorsukat, legalábbis ami a régi rajongók nagy részének elfordulását illeti.
Ennyi rizsa után nézzük mit tud a Káosznak ajánlott mű!
Az első hallgatás után megállapítható, hogy a cím és a zenei anyag erős paradoxonáról beszélhetünk, ugyanis a káoszhoz ennek a lemeznek semmi köze. Egy végtelenül letisztult, szellős pop/rock zenét kapunk ezúttal a srácoktól (öregedő úriemberektől:P), ami zeneileg leginkább a
Hear…, Q2K, Tribe lemezek világát idézik, fűszerezve némi
Promised Landdel. Tehát ez nem túl jó hír azok számára, akik ezúttal is egy újabb
Mindcrime-ot vártak!
Az előző két lemezen azért még akadtak metalos pillanatok.
A
Dedicated to Chaoson ilyeneket fölösleges keresni.
Szomorú, vagy sem, ez van.
Természetesen rossznak ezzel együtt se lehet mondani a lemezt, hisz
Geoff Tate, Michael Wilton, Eddie Jackson, Scott Rockenfiled neve továbbra is garancia az igényesen hangszerelt, profi módon előadott muzsikára, de most én is hiányolom azt a mágiát, amit még az előző,
American Soldier lemezen is éreztem.
Pedig a ritmusszekció ezúttal is oda teszi magát!
Eddie lüktető bőgőzése és
Scott okos dobolása hallatán már a nyitó
Get Startedban rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy itt a
Queensryche zenél.
Geoff hangja sem kopott meg, csak már nem jár be akkora tartományokat, mint a hőskorban.
Ami miatt szellősebbnek, lazábbnak, könnyedebbnek tűnik ez a lemez, az egyértelműen
Michael gitározása.
Nincs eszeveszett riffelés (azért gyorsan hozzáteszem, hogy a
Queensryche sosem volt egy keményen riffelős metalban utazó banda!), viszont vannak helyette ügyes megoldások, díszítések, effektek, mint pl. a szitár hangját imitáló, a
Promised Landet kicsit megidéző, Machiavellivel dobálózó
Got It Bad.
Az
Around the World refrénje a már a
Beatles által is megénekelt „all you need is love” frázist veszi kölcsön, ami egy hatalmas giccs, bár mint minden közhelynek, ennek is van azért igazság tartalma.
Csak egy lerágott csont, ugyebár…
Most, hogy így visszaolvasom ezt az ismertetőt előttem is teljesen nyilvánvaló, hogy mennyire ambivalensek az érzéseim a friss
’ryche művel kapcsolatban.
Hisz az olyan dalok, mint a
Hot Spot Junkie, a
Retail Therapy, vagy az
At the Edge jöhetnek bármikor, viszont ezúttal tényleg hiányzik valami.
Talán legközelebb nem fog!
Bár azért inkább aggaszt a legújabb hír ahelyett, hogy feldobna, miszerint már javában írják a következő lemez dalait.
Uraim, ha véletlenül olvastok (
Scott tesójának magyar a felesége, tehát akár még esély is lehet rá:D), én most egy pár év szünetet javasolnék!