Az alapvetően metal/industrial/hardcore (vagy hívjuk egyszerűen crossovernek?) Dirty Shirt névre hallgató román csapat nem ma kezdte. Még 1995-ben alapította négy, a Máramaros megyei Seimiből származó fiatal.
Már akkor is a különböző stílusok (prog, power metal, HC, alternatív, stb) vegyítése volt a cél, s a román undergroundban nevet is szereztek maguknak (tehetségkutatók, fesztiválok, ahogy az lenni szokott). 2000-ben elkészültek a Very Dirty c. első anyagukkal, de ezzel egy időben személyes okok miatt szét is esett a banda. Néhány év szünet következett.

2004-ben az Európában szétszóródott tagság (a CD például Franciaországból érkezett) a folytatás mellett döntött, s a 2010-es Same Shirt Different Day c. kettes lemez és a 2011-es Live in the Truck DVD után idén megérkezett a digipak csomagolású friss anyag, a Freak Show.
A csapat újjáalakulása óta sokat koncertezett kontinens szerte, jártak nálunk is, pl. a Superbutt-tal voltak közös bulijaik. Nyertek díjakat, felléptek nemzetközi fesztiválokon, készítettek klipeket, stb.

2012 során különböző román és francia stúdiókban vették fel az egységesen és egészségesen megszólaló Freak Show lemezt, amit Charles “Kallaghan” Massabo kevert és maszterizált Los Angelesben. (A második lemez is vele készült egyébként, valamint azzal az Alan Douches-szel, aki a mi Angertea-nk Distrust EP-jén is melózott.)

S hogy milyen is a Dirty Shirt-féle crossover? Van itt minden a balkáni folkon (nem véletlenül dolgozták fel korábban a Macskajaj c. Kusturica filmben híressé vált Pittbull Terriert) át a cigányzenén, a technón, funkon át a dubstepig sok minden, de az alap a rock/metal.
Ha zenekarneveket kellene mondani, a kezdő Ride/Bad Apples kettős alapján mindenképp a Mezmerize/Hypnotize korszakos örmény származású System Of A Down lenne az első, amit megemlítenék.
A The Business of Life kezdése meg a Korn-t juttatta eszembe.


De vannak itt olyan fejleszakító erejű riffek, bömbölések a két vokalistától (Dan “Rini” Crăciun, Robi “Metalistu” Rusz), melyek kemény kötésű bandáknak is jól állnának. De a dallamos ének, a finomabb részek is éppúgy jelen vannak (Away). Jók az alapok, az elektronikát sem sokallom, szóval – bár összességében nem hoz jelentősen újat – nálam betalált a lemez, nem érzek felesleges nótát, tölteléket.



A színházi (musical jellegű) meg jazz/szving témákat rejtő (kicsit a Subscribe-ot idéző) Never Say Never az egyik kedvencem.
De hasonlóan kedvelem a kicsit a Judgement Night filmzenealbumon hallható kooperációkra emlékeztető This is the Day-t is.
Nem hagyhatom ki a felsorolásból a Fear Fatory nevét, bár az ő hatásukat inkább áttételesnek érzem.

A lemezre két feldolgozás került. A Saraca Inima me egy román népdal, amit úgy ültettek át a Dirty Shirt stílusába, hogy maradt azért a hangulatból is, de sikerült maivá is varázsolni.
A másik egy David Bedingfield (ki? Ja, hogy nem 'forgács kompatibilis előadó!) dal átirata. Ha csak annyit írok, hogy bőven jobb, mint az eredeti, azzal még nem is mondtam semmit. Meghallgattam a Bedingfield-féle változatot és azt kell mondjam, a srácok teljesítménye előtt le a kalappal! Az, hogy bedurvították még nem elég, de ahogy összehozták a „Hopp, Te Zsiga” kezdetű nótával abból valami olyan született, amit nyugodt szívvel nevezhetnénk lagzis rocknak, ha annak nem lenne pejoratív felhangja.

Nem ejtettem még szót a borítóról, amiből ugyan a bookletet hiányolom, de grafikailag rendben van. Kicsit Korn-os (3. lemez talán...) jellegű, de nekem tetszik.

Összességében egy nagyon egyben lévő, kiváló megszólalású albumot tettek le az asztalra a Dirty Shirt-ék, amiben igazán kiugró dal ugyan nincs, ellenben mindegyikben találni valamit, amiért megemlíthető, illetve szerethető. Ha az itt-ott felbukkanó nyilvánvaló(nak tűnő) hatásokat nem számítom, akkor akár magasabb pontot is adnék.
Most úgy gondolom, 2013 egyik nagy felfedezettje számomra a csapat és amennyiben ismét erre tévednének igyekszem elcsípni őket. Fesztiválra valók.