A román Dirty Shirt előző lemeze igazi meglepetés volt számomra, ami aztán mondhatni hetekre, hónapokra beragadt a lejátszóba.
Sajnos élőben nem sikerült elcsípni még a zenekart, pedig az általuk játszott - nevezzük egyszerűen így - crossover muzsika minden bizonnyal magával ragad a megfelelő hangzással megtámogatva. A dalok mindenesetre megvannak ehhez és a koncertes videók is azt mutatják, hogy nem egy statikus, cipőbámulós fellépésre kell(ene) számítanunk. Ezt támasztja alá az is, hogy tavaly a Wacken Metal Battle román válogatójának győzteseként kijutottak a német fesztiválra, ahol a bandák versenyében másodikok lettek.
A 2013-as Freak Show lemezt követően megérkezett a friss lemez, a Dirtylicious.
Kicsit tartottam attól, hogy egy olyan eltalált anyagot követően, mint az előző lemez, mivel rukkol elő a héttagú csapat.
Azt már rögtön az első hallgatás során megállapítottam, hogy ezúttal még színesebb anyagot hoztak össze Mihai Tivadarék. Az ötletes borító is erre engedett következtetni, az ismerkedés során pedig ez még inkább megerősödött bennem.
De talán túl színes is lett... igazság szerint kicsit azt érzem, hogy túl sok mindent akartak megmutatni, aztán a végeredmény (számomra legalábbis) nem lett az igazi. Talán túl sok a folk?
Mindenesetre azt meg kell hagyni, hogy ismét profi a lemez. Kidolgozott, átgondolt dalok, ragadós refrének, minden Dirty Shirt névjegy megvan. Sőt, igazság szerint azt kell mondjam, hogy már nem is igazán lehet direkt hatásokat felfedezni. Mondjuk nyilván azok megmaradtak, amiket az előző albumnál is felfedezhettünk, de még kevésbé szembeötlő módon.
Az albumot a Transylvanian Folkore Orchestra-val közösen eljátszott Ciocârlia (The Skylark) nyitja, ami egy tradicionális román népdal instrumentális formában.
Szerintem az első emlékezetes momentum a hazai hallgatóság részére a harmadikként érkező Mental Csardas lehet. Ebben aztán minden keveredik, ráadásul jól eltalált az arány. A magyarul előadott refrén pedig ütős.
A Maramu’-ban a keleties dallamok után berobban a zúzás, majd táncolható részek, meg folkos énekbetétek teszik könnyen befogadhatóvá az előző lemezt idéző dalt.
A Balkanique-ban vonósok is hallhatók. De itt is erőteljes a folk hatás, a Dirtylicious egyik slágere.
A Dulce-i vinu' számomra kicsit a System Of A Down-t idézi, hasonlóan az előző lemez egyes részeihez. Kicsit talán slágeresebb hozzállással.
A Cobzar kissé visszavesz a tempóból, de jól is esik ez a lassabb megközelítés. A Hotii-t meg a törzsi dobjai teszik emlékezetessé (többek között). Mindkettőben előkerül a durva, hörgős vokalizálás, ami kifejezetten jót tesz nekik.
A címadó ismét felpörög.Ez a legkevésbé rockos, (gondolná az ember, a kétharmadáig), a végére aztán itt is a törzsi ritmusoké a főszerep, s talán nem hülyeség a Roots emlegetése sem...
A klipes My Art a lemez leghosszabb tétele, magán visel minden Dirty Shirt jegyet, ám olyan arányban, hogy semmiből sem mutat túl sokat. Kicsit metal, kicsit rock, némi alter, folkos énekdallamok, csak emészthető mennyiségben és arányban. Talán nem is véletlenül esett erre a választás. Ismerkedésnek megfelelő.
A záró Calusarii meg olyan, hogy táncházban is simán mehetne. Nem lepne meg, ha ez is egy népdal feldolgozása lenne...
Alapvetően nem szeretem különösebben a folkos zenéket, kevés van, amit értékelni tudok, de a Dirty Shirt már a második albummal - ami egyéként teljes egészében meghallgatható - ejtett rabul.
Arról nem is beszélek, hogy a lemez tökéletesen szól, mert megint Alan Duches keze van a dologban, aki az előző lemezükön is melózott.