Merre tart ma a rock, metal műfaj? Vannak még ötletek, vagy kezd önismétlővé válni? Érdekes válaszokat lehet adni ezekre a kérdésekre és érdemes rajtuk elgondolkodni. Az emberi művészet az évezredek alatt kifutotta magát, mindent megalkotott, mit ember elképzelhetett, néha még többet is. Érdekes párhuzamot lehet vonni a művészettörténet és a zene között, mindkettőnek megvannak a maga klasszikus korszakai és a végén az önnön farkába harapás. Gondoljunk csak bele, ma egy modern művészeti kiállításon épp úgy találkozunk a post, avant-garde és hasonló jelzésekkel, mint a megjelenő, újító szándékú előadók lemezeinél. Én azon a véleményen vagyok, hogy még nem fogtunk le minden hangot, minden lehetőséget, a klasszikusnak is lehet ugyanolyan íze, mint a modernnek, de aki naggyá képes válni, az kortól függetlenül is azzá válik. Ha ma élne Leonardo, Michelangelo, ugyanolyan elismertek lennének ebben a társadalomban, mert minőséget képviselnek. Hasonló szellemben élednek újjá, erősödnek fel napjainkban azok a törekvések, amik a rock és metal különböző korszakaiba ásnak vissza, gyakran új klasszikusokat szülve, néha pedig alaposan pofára esve. A Raven Black Night valahol a két állapot közé lőtte be magát, innen még mehetnek felfelé és lefelé egyaránt. Az 1999 óta munkálkodó ausztrál banda a 80-as évek heavy metal zenéjét isteníti és mindent meg is tesznek annak megidézésére. Munkájukra nagyban hatott a King Diamond, Dio, Candlemass, Black Sabbath, Cirith Ungol által tökéletesített, manapság kevesek által járt útvonal, zenéjük saját meghatározásuk szerint epikus heavy doom, de sokkal közelebb állnak a klasszikus vonalhoz, pl. Judas Priest, Iron Maiden, mint a sötétségbe burkolódzó csuhás doomsterekhez. A Barbarian Winter már a második teljes kiadványuk, az első még 2004-ben jelent meg Choose The Dark címmel, ami hasonló benyomásokat keltett bennem, mint a friss korong. Nehéz megfogalmazni az album és a dalok legfőbb problémáját, talán úgy tudnám leírni, hogy túlestek a ló túloldalára. Annyira klasszikusok szeretnének lenni, hogy az ma már ciki, főleg amikor dalokon keresztül erőltetik az olyan magas énekhangokat, amit egyedül a Deep Purple Child In Time című örök klasszikusában tudok elviselni. Hasonló énekes gondok kísértik a Dantesco nevű dél-amerikai zenekart is, leginkább őket tudnám példaként felhozni, egyszerűen annyira hű akar lenni, hogy a régi elemek millióit sűrítik egy dalba, ettől ki is borul a bili rendesen… Azért akadnak pozitívumok is bőven, méghozzá az, hogy ezúttal tudtak izmosabb dalokat is írni, még ha azok a lemez első felét túlélő hallgatókat tudják kényeztetni. A lassabb, hosszú, doomosabb tételek szórakoztatóak, kevesebb a csillagokat hadba hívó sikítás, talán nem tapostak annyiszor az énekes, Jim Petkoff kislábujjára. 
   A lemez egyébként 12 dalt tartalmaz, bő egy órába sűrítve, a dalok elég változatos hosszúsággal bírnak. A lemezt a Fire In Your Eyes nyitja, itt még elviselhető az emlegetett magas hangok sokasága, egy korrekt, őskori, bűzös metal dalt kapunk, ami alkalomadtán még jól is eshet. A fő riff és a gitárosok adják el igazán a dalt, lehet bólogatni rendesen és mutogatni azt a bizonyos villát. A hangzás a megidézni kívánt korhoz igazodik, erőteljes gitárhangok, több sávban feljátszott gitárnyúzások jellemzik. Ezt követi három rövidebb dal, de ezekről a 80-as években sem írtak volna túl sokat. Talán a Mystery Woman NWOBHM hatásai és súlyos riffje érdemel ki magának egy plusz mondatot. Az 5., Black Queen c. dal már érdekesebb, bár a magas hanok még hazavágják kissé az éneket, de legalább elkezdhetünk reménykedni pár rendes dalban. Az If You Choose the Dark sem reménytelen, némi Iron Maiden felhanggal rendelkezik ugyan, de egy tisztességes heavy metal nóta kerekedik ki belőle. Egy rövid szöveges felvezető tétel után érkezik a címadó, Barbarian Winter, egy minőségi heavy/doom ballada, a lemez kétségtelenül legjobb dala. Ez a leghosszabb tétel a kiadványon, közel 9 perces, középtempós, riffelgetős, fogós refrénnel rendelkező szám. De ehhez 7 dalt kellett előbb meghallgatni. Kár érte, ilyen nyitással és hasonló színvonallal talán nem menne el a lemez mindenki mellett, mert valószínűleg a kutya sem fog felfigyelni rájuk. Nehogy túl sokáig jól érezzük magunk, ezt a Black Sabbath Changes c. dalának feldolgozása követi, bár ne tenné, elég vállalhatatlan darab. A 10.-ként felcsendülő Lips Of Desire közelít a Barbarian Winterhez, de a riff annyira ismerős valahonnan, méghozzá valamelyik frissebb Candlemass lemezről, hogy valószínűleg ezért tetszett. A záró két hosszabb tételből az első a Nocturnal Birth, egy hangulatos akusztikus, pengetős dal, túlzott Sabbath hatásokkal, ami csak a régiek elővételére képes sarkallni az embert. A legvégére hagyták a 7 perces Angel With A Broken Wing c. gyorsabb, klasszikus heavy metal dalt, ez sem sikerült olyan rosszul, de az összképen nem képes javítani. A végeredmény tehát egy tehetséges zenészek által kreált, erőteljesen átgondolatlan szerkezetű lemez, bármiféle hatás és komolyabb visszhang nélkül. Reméltem, hogy elnövik a debütáló lemez hibáit, sok írás szidta is őket rendesen, de úgy látszik foggal-körömmel ragaszkodnak a jól bevált buktatóikhoz és már csak azért sem írnak képességeikhez mért dalokat. Ilyen kiadványokkal inkább ne bolygassuk a múltat, mert csak ártunk neki, 2-3 jó szerzeményért meg kiadni egy teljes albumot (főleg, hogy több dal szerepelt a debütáló lemezen), pocsékolás. Talán majd újabb 10 év múlva…