Vegard Sverre Tveitan, alias Ihsahn szinte még kölyök volt, amikor az Emperor-ral elkészítette minden idők egyik legkultikusabb, legnagyobb hatású black metal lemezét, az In the Nightside Eclipse-t. Sokan a mai napig úgy emlékeznek rá, mint az Emperor énekes/gitárosa, pedig a Peccatum béli tevékenysége, a banda által játszott avantgárd metal is kifejezetten minőségi volt, hogy szólóalbumairól ne is beszéljünk.
De beszéljünk!
Hiszen nemrég jelent meg a 4. Ihsahn opusz, Eremita címmel. Az első három anyaga egy trilógia darabjait képezte, úgyhogy az Eremita nyugodtan tekinthető egy új fejezetnek. Töredelmesen bevallom, hogy bár nagy tisztelője vagyok az Emperor életműnek, mégis számomra az eddig megjelent Ihsahn lemezek egyenként többet érnek, mint a komplett Emperor diszkográfia. És ez alól az Eremita sem kivétel!
Az a helyzet, hogy az én atomjaim könnyebben fogadják be a progos muzsikák által kibocsátott rezgéseket, mint a black metalokét. Van ez így, kérem!

Viszont magamtól nem jöttem volna rá, mikor először megpillantottam az Eremita borítóját, hogy mivel, pontosabban kivel is nézek farkasszemet. És nem csak azért, mert fejjel lefelé van elhelyezve rajta a már "idegösszeomlott” Friedrich Nietzsche portréja. Aki a mai napig megihleti több művészeti ág képviselőjét, elég csak A torinói ló című Tarr Béla filmre gondolni. Megtekintését csak edzettebb, rutinosabb versenyzőknek ajánlom!

Visszatérve a lemezre, a laikus hallgató számára legalább annyira borultnak, kaotikusnak tűnhet, mint Nietzsche élete utolsó 10 évében, viszont aki kicsit is jobban képben van Ihsahn ügyileg, az hamar rájön, hogy a legslágeresebb munkáját tette le arra a bizonyos asztalra.
Rögtön az Arrival olyan prog. rockos lüktetéssel operál, ami előre vetíti, hogy nem lesz hiány dallamokban! Ihsahn "gégemetszett” rikácsolását nagyszerűen ellenpontozza Einar Solberg (Leprous) fantasztikus, megadallamos refrénje! Igazság szerint én nem bánnám, ha Ihsahn is teljesen felhagyna a károgással (vagy csak minimális extrém éneket prezentálna), mert hasonló stílusban nyomja, mint a mi Tauszik Viktorunk, akinek a hangja miatt nem tudok teljesen megbarátkozni egyik Nadir lemezzel sem. Viszont az is tény, hogy mindkét énekesnek védjegyévé vált ez a fajta vokalizálás az évek alatt. De szerencsére a norvég Mester legalább akkora arányban alkalmazza a tiszta/dallamos éneket is, mint az extrémet, úgyhogy különösebb okom nincs a panaszra! Azért az Introspection rávilágít arra, hogy bár Ihsahn is kiváló énekes, de Devin Townsend egy más kategória, egy más univerzum! Hihetetlen, mint mindig! Ez biza sláger, még ha nem is popos értelemben.
De az ezt megelőző két nóta is a könnyebben emészthető darabok közé tartozik.

Aztán a The Eagle and the Snake-től kicsit megváltozik a lemez képe, jönnek a nehezebb, fajsúlyosabb tételek, melyekben az After-höz hasonlóan komoly szerephez jut Jørgen Munkeby (Shining), és az ő szaxofonjátéka. Ami még free-jazzesebb, még ad hoc jellegűbb, mint az előző lemezen. Magyarán improvizál a faszi. Ami egyrészről fura, hisz Ihsahn szólólemezei sosem az ösztönösségükről, hanem a megkonstruáltságukról voltak híresek. Az Eremitát többen egyenesen túlkonstruáltnak tartják. A szaxofontémákat figyelembe véve viszont úgy tudnám elképzelni Ihsahn instrukcióit Jørgen felé, hogy: ide fújjál már valamit, haver! Talán ezekkel az esetleges, improvizáción alapuló dallamokkal akarták ellensúlyozni a precízen kitalált és megkomponált dalszerkezeteket? Fene tudja. Mindenesetre nekem ez így kicsit fura, és némileg zavaró. Nem úgy Jeff Loomis gitárszólója a „sas és kígyóban”, ami a lemez egyik csúcspontja! A Catharsis címéhez hűen katartikus, kicsit megdörmögteti benne a nyolchúrost is Ihsahn. Egyébként, ha jól hallom inkább a héthúrost használja, ritkán megy "mesügei mélységekbe” a zene.
A záró nótában besegít az éneklésbe hősünknek szépséges felesége, Ihriel (Heidi Solberg Tveitan) is. Ők egyébként azon kívül, hogy pl. a Peccatum-ban együtt muzsikáltak, alapítottak egy kiadót, Mnemosyne Productions néven.
Összességében meg vagyok elégedve az Eremitán hallottakkal, igaz akadnak zavaró momentumok, megoldások is ezúttal, viszont egy hamisítatlan Ihsahn lemez lett, amit ajánlok az extrém progresszív metal zenék híveinek figyelmébe! Nem, mintha különösebben ajánlanom kéne, hallgatják ők maguktól is! :D