Az ausztrál Ne Obliviscaris 2007-es, The Aurora Veil címet viselő demójával magára vonta sok, az eredeti, különleges, rendhagyó muzsikák után kutató zenehallgató figyelmét. A 3 számos, 33 perces anyag tükrében sejteni lehetett, hogy a "kengurus-koalás kvintett” komoly, meghatározó tényezője lehet a black-ben gyökerező, extrém progresszív metal színtérnek. De a fene se gondolta volna, hogy a bemutatkozó nagylemezükre ez év május hetedikéig kell várni! Tehát nem kapkodták el a dolgot a srácok, de a Portal of I tükrében kijelenthető, hogy megérte a várakozás! A demó és a nagylemez megjelenése között eltelt idő még hosszabbnak tűnhet, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a demón szereplő dalok felkerültek a debütáló albumra is, így a 7 nótából csak 4 nevezhető újnak. A hét szerzeményt tartalmazó opusz játékideje pedig túllépi a 70 percet, amiből könnyen kiszámolható, hogy bizony nem 3-4 perces rádióslágerekben gondolkodtak a csókák, hanem átlagosan 10 perces, összetett, monumentális eposzok hallhatók a Portal of I-on. Egyébként már a logójukra pillantva sejthető, hogy az "O” betű valószínűleg nem véletlenül van kiemelve, mert bár mint ahogy fentebb említettem black-alapú muzsikában utaznak, mégis a legnagyobb hatással az a bizonyos O-val kezdődő, svéd progresszív death horda volt rájuk.
A Tapestry of the Starless Abstract régi ismerősként indítja a lemezt, szélvész tempóval kezd, Xenoyr meggyőző károgásával adva van a blackes él, de már rögtön az elején az őrült riffelés alatt felfigyelhetünk akusztikus pengetésekre, aztán csatlakozik Tim Charles is tiszta énekdallamaival és hegedűjével. Az 5. perc tájékán van egy éteri, akusztikus gitáros/flamencós leállás. Hogy aztán újra a húrok közé csapjanak. Dalszerkezet és zenei megoldások szempontjából is rögtön adja magát az Opeth, az összes szerzeményben jellemzőek az elnyújtott gitárhangok, a tremolózás, az akkorbontások. De a hegedűszólóból kibontakozó és aztán azzal párhuzamosan elővezetett gitárszólók is mesteriek! Mindegyik zenész penge a hangszerén, Brendan bőgőjátékát imádom, a Matt Klavins-Benjamin Baret gitárduó ugyancsak nagyszerű, Daniel pedig nem csak szuperszonikus sebességgel képes püfölni a cájgot, de a finom megoldásokat, témákat is érzéssel hozza! De a legnagyobb kincs mégiscsak Tim! Dallamos/tiszta énekével is kiválóan ellenpontozza Xenoyr extrém vokalizálását, hegedűjátékával pedig egy új dimenzióba helyezi a csapatot. Nem mondom, hogy a Ne Obliviscaris feltalálta a spanyolviaszt, mert az extrém prog. metalnak már viszonylag régóta vannak olyan kiválóságai, mint az Enslaved, Borknagar, Arcturus, stb. Viszont mégis a nyilvánvaló hatások ellenére kifejezetten egyedi és előremutató az ausztrálok zenéje. A legrövidebb szerzemény, az Of the Leper Butterlies egy szemléletes példa erre: Brendan fogós basszustémával indít, jazzbe hajló megoldások vezetik be a nótát, aztán Tim "áriázik" egy csöppet, középtájt Benjamin progos gitárszólójában gyönyörködhetünk és bár sok minden történik ebben a szűk 6 percben, mégsem követhetetlen a dal!
A Forget Not első fele instrumentális, csodaszép, mondhatni kis flamenco-kamarazene. Aztán Tim emlékezetes énekdallami simogatják lelkünket. Azért a háttérben Xenoyr is teszi ám a dolgát! A gitárszóló újfent pazar, sőt a belőle kibontakozó rohamtempó lecsengéseként Brendan is megereszt egy basszusszólót.
Az And Plague Flowers the Kaleidoscope vérpezsdítő, latinos lüktetésével kápráztat el, 5:30 körül pedig a lemez számomra legemlékezetesebb váltását, riffelését hallhatjuk. És Brendan újabb varázslatát.
Igaz, én a komplett lemezt egy varázslatnak tartom…
A pőre, vegytiszta black metalt azt hiszem sose leszek képes megszeretni, viszont a feketefém alapú, progos, avantgárd muzsikákat a leginnovatívabb zenék között tartom számon. A Ne Obliviscaris pedig előlépett kedvenc bandáim közé, Tim Charles meg legalább annyira „az ördög hegedűse”, mint Paganini! A Code666 Records ezúttal sem tévedett, emelem kalapom őelőttük is!