A svéd Andromeda 1999-ben alakult Malmöben, harmadik nagylemeznél tartanak, volt egy best of-juk és egy koncert DVD-jük. Zeneileg progresszív metalban utazik abból a művészkedőbb féléből, annak ellenére hogy olyan zenészek tevékenykednek az űrnaszádon, mint Thomas Lejon (az egykori Embraced dobosa - itt most ebben az esetben hihetlenül gyengén szerepel) vagy Johan Reinholdz (aki a Nonexist-ben reszelte a húrokat). A borító szörnyű, bár talán valami kommersz digitális munkánál többre tartom, azonban így is olyan semmit mondó, mint számomra a tartalma.


Soha se voltam egy progresszív metal rajongó, de tudtam értékelni, ha abban mélységeket és valóban remek és eddig kiaknázatlan ötleteket véltem felfedezni, nos az új Andromeda nem erről tanúskodik; nem is annyira metal, inkább progresszív rock és természetesen a faszverő Dream Theather és a Symphony X között mozog. Bár zenélni a svéd srácok nagyon tudnak (s természeten a két megemlített főhatás is erről híres – éppen ez a bajom velük, hogy nem is arról szólnak, hogy miket raknak le az asztalra, hanem ki a nagyobb zenész – ezt nevezem én értelmetlen és szánalmas faszverésnek). Szóval az Andromeda újító szándéka nulla, a dalok szépen felépítettek, kórusok és rengeteg billentyű egészíti ki a dalolászó David Fremberg ingerlő orgánumát. A szólók előtt le a kalappal, azonban az egész mégsem annyira lebegő, mint amilyen lehetne, talán egyedül a szövegeket tudom kiemelni, azok valóban jól sikerültek.


Nem az én zeném, és sajnos nem is tudok benne elmerülni fenntartásoktól mentesen… a lírai részek amúgy nem állnak nekik rosszul, ám lényegében az egész lüktetése és mélysége felszínes, annak ellenére hogy progresszív – korántsem repít, építkezni építkezik, de inkább Bábel féle képpen, az értelmetlen magaslatokba. Aki vevő a progresszív ízekre, melyekben a régi 70-es évek rock zenéje is megtalálható, illetve pár helyen a metal szaggató riff halmazai is, és sokat jelent neki a Dream Theather neve, az biztosan több örömöt és értéket talán ebben a 66 percben…