Ha egy pillantást mérünk az új Nocte Obducta borítójára, nehezen hisszük el, hogy ez black metal zenét rejt, az az igazság hogy az új lemez nem is tekinthető igazából annak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy 8-9 tagot számlál a csapat, s hogy a Supreme Chaos Records dobta piacra, aki olyan kísérleti hordák jelen istállójában traktálja a kapitalista szénát-szalmát, mint az avantgárd Agrypnie, az erőteljesen progresszív death Karkadan, a megint csak progresszív – ám inkább metalcore, mint halál fém Subterfuge Carver (amit mellesleg tudok ajánlani az igényesebb divatcore szerelmeseinek), vagy az iszonyatosan kísérleti Mourning Rise, akkor erős kétségek merülnek fel bennünk jogosan, hogy vajon mi is lehet ez? A mainzi horda 1995-ben alakult és a kezdetekre nézve még a fekete fém fortyogó üstje mohón kevergették némi gothic zöldséget dobálva bele, de az új anyag… hmm valami nagyon új, nagyon erős és több mint érdekes!


Mindössze két dalt rejt az igényes külsőségekbe bújtatott igencsak sterilen és izmosan szóló Sequenzen einer Wanderung (Egy vándorlás sorozatai) melynek zenei koncepciója az erőteljes hibrid és kísérleti filmzenék kaszárnyájában bújuk meg a nagy bevetés előtt… A hallgató egy olyan birodalomba lép be, melynek mezsgyéjét a black metal stílus jelzője ellenére a színes kavalkád uralja és olyan csapatok nevei merülnek fel, mint az ...And Oceans, In the Woods..., és a Pink Floyd. Az akusztikus építkezések vegyülnek itt kísérleti elektronikával, atmoszférával, samplerekkel és népzenei motívumokkal, így tehát némely részen a Falco és az In Extremo illetve az Eisregen is felmerül, illetve a jazzes lüktetés néhol a norvég Fleurety nevét is eszembejutatta.
A két dal több részre bontható, melyek teljesen elkülönülnek egymástól, vagy szépen árnyaltan összefolynak, s talán ez a legnagyobb hibája is az amúgy lenyűgöző albumnak; hogy bizonyos részek miatt állandóan előre-hátra kell tekergetnünk, hiszen vannak kiemelkedő témák, ám ami érdekes, hogy nincsenek visszatérések, minden motívum csak egy ideig tart, mint felmerülő ötletet nagyjából kibombázzák, s már visz is tova, akár az őszben az elsárgult faleveleket a csípős koravén novemberi szél… Tipikus black metal részeket sehol sem kapunk, bár a Nebel II vége fele akad egy olyan részlet, mely a Moonspell 96-os Irreligious féle feketeséget idézi meg. A dalok mindvégig lassúak, a középtempó a jellemző, sebesség sehol sincs, és vannak olyan atmoszférikus leállások is, melyek inkább állnák meg a helyüket egy igényes trance vagy techno lemezen, mint egy metalon… Nem is tekintem a Nocte Obducta zeneiségét metalnak, inkább egy állandóan hömpölygő és alakuló atmoszférikus progresszív rocknak, ami annyira szép és kidolgozott, hogy akár filmzene is lehetne, s ilyen elgondolásból azért utalásokat tehetünk az újabb féle Ulver dolgokra. Egy szó mint száz, hihetetlenül eltalált és a rengeteg hatás ellenére mégis egyedit tettek le a német srácok arra a bizonyos asztalra, számomra az év egyik legnagyobb meglepetése, amiből az egyetlen értéket csupán az vonja le, hogy nem ártott volna dalokra bontani ezt a pontosan 44 perc képződményt, így tehát a Waltari - Yeah! Yeah! Die! Die! A Death Metal Symphony In Deep C és a Edge of Sanity - Crimson féle aspektus érvényesül, tökéletes a Sequenzen einer Wanderung halkan hallgatva pihenésre és olvasásra, vagy ordítatva elcsodálkozva a meglepő megoldásokra és a zenei és stíluson belül érettségre!


Mindenkinek ajánlott, komolyan! Szinte bárkinek, mesteri mű, mely bár steril, mégis semmi értéket nem von le ez belőle, és egy élvezetes és figyelemre méltó alkotás! Aki esetleg a német nyelven fennakadna, annak mellékesen említem meg, vokál nagyon kevés helyen van, inkább csak beszédfoszlányok és beszélgetések színesítik a vándorlás sorozatait…