Korábban nem szerettem a zenében a német nyelvet. Igazából a német nyelv manapság sem a kedvencem, de a zenében már nemhogy elfogadtam, de jobban is tetszik, mint az angol. Legalábbis a metalban. Az angol a modern kor, a jelen életterünk világnyelve, a német viszont visszavisz képzeletben a történelmi korokba. Mellesleg a metal lehet, hogy Britanniában született meg, de mára már a fő sodrását az északi germánok adják. Ne feledjük viszont hogy az angolok is germánok, csak a nyelvük ellatinosodott kicsit. A skandinávok is germánok, viszont az egész család központja, és őskohója Germánia, ami a mai Németország, tehát ezen okfejtés alapján a black illetve a pogány metal legeredetibb nyelve a német.
Az Agrypnie egy négy lemezes német black csapat. Viszonylag szabályos, 2-3 éves időközönként jön ki tőlük egy lemez. A két évvel ezelőtti Asche EP erős átfedést mutat a jelen koronggal.
Az egyetlen őstag az énekes-gitáros-szintis Torsten Hirsch, és a teljes színpadképük három gitárosból (az egyik Torsten), egy szintisből, egy basszerból és a dobosból áll.



Első körben, mikor a lemez lepörgött az egynegyedéig annyira nem tűnt fel, hogy itt valami különlegest fogok hallani. Csak annyi volt az egészben a meglepő, hogy ütemezés szempontjából előszeretettel használják, a nyolcados - harmados váltásokat, ami izgalmas, és nagy változatosságnak ad teret. Körülbelül a harmadik dalnál kezdtem egyre inkább figyelni magára a zenére. Mondjuk a harmadik dal a huszadik percet jelenti, az egész lemez pedig több, mint hetvenöt.

Ez itt egy szabályosabb metalzene, ami szenvedélyesen epikus gitárdallamokkal és varázslatos szintiszőnyegekkel kábít. Ötletes ritmusváltások vannak a lemezen, és ez jól ráz fel minket néha abból a melankóliából, amibe egyébként az erősen depresszív dallamvilág juttat el. Időnként kitartást igénylő mű, a monotóniától nem mentes, akik szeretik a mozgalmasabb zenéket, nem biztos, hogy nagyon tolerálni fogják.

Bár manapság már az intrók nem jeleznek előre túl sokmindent, lévén brutal death lemezek is indulnak lágy szintihangokkal, itt a zongora mégis árulkodó. Igaz, azt a pár másodpercet intrónak azért nem nevezhetjük, hiszen alig, hogy ráhangolódnánk, szétüti a blastelős metal az egészet. Hanem a második perc végén érkezik az első ütemváltás, ami mellé nagyon okosan felépített alapozást kapunk harmóniákból. Szívet melengető. Ez a bevezető nagyjából felkészít minket arra, ami várható később. A dal második felében gyilkos blastelés pusztít ugyanazzal a gigantikus gitározással vegyítve, amit már az előbb is hallhattunk. És a befejezés. Szirénaszerű gitármelódia. Egyszerűségével nagyszerűen hat. Ez a dalkettős (Trümmer / Aetas Cineris) tökéletes.
Aztán a Dezember higgadtan elandalog, egyike azon nótáknak itt, ami miatt nem adtam először maximálist a lemezre. Sokadszorra azonban meggyőzött. Főleg a közepe miatt, mikor belép a szinti és felemeli az egészet a felhők fölé.
A Zurücknél vártam volna már valami kis változást, de nemigen történt ilyen a dal elején. Már visszavágtam volna a maximum pontot, amikor megint csak 4/4 - 3/4 tempóváltás történik, amivel pimaszul ledöfik a szigoromat. Két és fél perc után pedig megszakad a folyam, riffelésbe kezdenek a gitárok, de ekkor már úgy tűnik, hogy a szigorom két lábra áll. Leheletnyit ugyanis leülni látszik a dal.

Valamit érezhetett Torsten, hogy ez így unalmas lehet, ezért a következő tételnek egy metalmentes fantáziálást komponáltak a basszer Matthiassal kőkemény nyolc percben. Csak bátran! A végén azért beúszik egy rövid időre egy kis zúzda.