Így kell hozzányúlni a power metalhoz. Némi thrash, némi progresszivitás és egyensúly a dallamok és az erővel teli metal riffek között. Markáns, kemény, mégsincs híján a finomabb, lágyabb részeknek sem. Az ajánlónak köszönöm!
A hangulat jól felépített és a zene sem rossz. Az alternatívba hajló témák helyett én jobb néven vettem volna, ha a metal felé közelítenek. Mindenesetre több a kellemes perc, mint az elhanyagolható rész.
A második felére elvesztettük egymást, pedig az első fele jól indult. Értem én, hová érkezünk a végére, hová vezet ez a zajokkal felzaklatott dronefolyam, de a monotonitást nem éreztem hipnotikusnak ezen a lemezen, kerestem benne a kezdeti zeneiséget.
Valóban szokatlan (és nem is nagyon szerencsés) dolog feldolgozással kezdeni egy lemezt, de ami utána jön, annak bizony van jogosultsága. Hirtelen a Necros Christos jutott eszembe róla. Akik a death metalt ritualisztikusan, nem szokványos dalfelépítéssel is szeretik, azoknak mindenképpen ajánlott anyag. Szerintem sok jó ötlet van itt és remek hangulat.
Nekem ez túlságosan zilált, zűrzavaros, szeszélyes indulatzene, tele kaotikus dühkitöréssel, szemrehányó hangsúllyal szónokló, idegesítő ordibálással. A nyugodt pillanatokat folyton megtörik a dallamtalan, zaklatott, darabokra tördelt csapkodások. Nem nekem való!
Erős és hangulatos 3 dal. A második és a harmadik tétel borongós dallamait remekül eltalálták. Ezt kár kihagyni.
Egyetértek Weide kollégával abban, hogy az új sem marad el (sokban) az előző lemeztől, rám mégis egy kicsivel kisebb hatással volt, mint az első. Utólag újra meghallgattam a Devoid-ot, mert nem emlékeztem már rá, és valóban hasonló nívójú, azaz fogós dallamokkal megtöltött dalok hallhatóak azon is, de talán a hossz az, ami az újat kissé beárnyékolja. Meg kellett volna maradni a Devoid hosszúságánál, mert azért lenne honnan lenyesni. Ettől függetlenül egyáltalán nem rossz a lemez. (Tényleg, Nascence, milyen soklemezes bandával téveszted az Uada-t?)
Kicsit személyesebbre véve a figurát, a kollégák közül, akik ott voltak, biztosan emlékeznek még a 'forgácstalálkozó helyszínére tavaly a dombtetőn lévő háznál. A napokban egy hétre elvonulok oda egyedül (munka céljából), és azt tervezem, hogy csupa olyan hallgatnivalót viszek egyúttal magammal, mint a Mournful Congregation, Yob, Bell Witch, Doomed, Messa, Urfaust, Leila Abdul-Rauf és persze a Void of Silence. A természet tökéletes harmóniájában hajnalban és sötétedés után úgy képesek ezek az albumok megszólalni, hogy az semmihez sem hasonlítható. Az embernek visszatér a városban elszívott türelme, elcsendesedik, és meghallja azt, amit korábban észre sem vett. Az idei csodálatos Void of Silence korong is úgy nyílik majd meg, hogy abba előre beleborzongok. Alig várom.
Elképesztő, mennyire természetesen áramlik az az ötletfolyam, ami ezen a bő egy órán keresztül hallható. Ihlettől megszállott zenészek roppant fogós dalai ezek. Kötelező anyag, az előzővel együtt!
Most néztek nagyokat, mi? Az összhangzattanra figyelő zenehallgatónál megvannak bizonyos akkordmenetek, amik totális kielégülést nyújtanak, és itt pont azok mennek, amik nekem kellenek. Az ének sem zavar, sőt, pont tetszik, hogy nem egy újabb Stu Block, Ripper, vagy Warrel Dane tolja itt a heavy metalt. A Nevermore-nak és az Iced Earthnek is nagy rajongója vagyok, így ez a része is megvan a tetszésfaktornak.
Sokszor érzek üresjáratokat. Főleg a dobos nagyon alulinspirált... Az effektek és a mágia működne, de kéne több jó téma.
Nem rossz, bár néha már nekem is sok a jóból, pedig én bírom az ilyen fajta gyűrődést.
Nem mentem vele sokra.
Láttam őket élőben a Pankteraszon Veszprémben. Ott is zseniálisak voltak.
A funeral doom nóta bejött.
Néha elindul, de többnyire bejáratott sablonokból áll. A sorvégi akkordejtések pl. egy idő után rémesen hatnak.
Ahogy elkezdődött, majd lement az első 5 perc, minimum egy kvazár relativisztikus jetjét vártam. Az azért elmaradt, de az ének mindent visz. Viszont a basszusgitárt sikerült eldugni. Ilyen esetekben elfilózok, hogy a hangmérnök a hülye, a gitáros az egobajnok vagy a basszer a balfasz. Itt egy a basszer és a gitáros, úgyhogy az elsőre tippelek. A tippemre ráerősít a nagyon gyenge hangzás is. Kár érte.
Load - Reload jelenség, sajnos tipikus. Hirtelen rengeteg dal születik, csak két lemezre megy rá. Az elsőre rátették a legjobbakat, a másodikra a töltelékeket. Nem feltétlenül tudatos ez. Azért ezek sem rosszak, de hol van egy Soul Shelter pl? Sehol...
A Manticora zenéje albumról albumra változik és fejlődik, mégis baromi karakteres marad. Ez főként Lars markáns hangjának köszönhető (amit én személy szerint szeretek), illetve az egyedi koncepcióknak, amiket a lemezek magukénak tudhatnak. Külön tetszik, hogy a zenei spektrumuk folyamatosan tágul és egyre több elemmel bővül. A dobot külön kiemelném, Dinamarca rendesen odatette magát a ritmusszekcióban. Ami negatívum, hogy a túlzott progresszív behatásnak köszönhetően néhol tényleg a kelleténél jobban szétesnek a számok (sőt, az album egésze nem tűnik nekem elég egységesnek), illetve a jelenlegi történetmesélős koncepció (amit Lars könyve ihletett btw) is inkább tűnik egy agresszívebb promónak a regényhez, mint különálló, kiérlelt elgondolásnak. Ettől függetlenül izgalmas album, aminek nem elég 1-2 hallgatás, jóval több időt és odafigyelést igényel.
Nem igazán tudott mélyebben megérinteni ez a stonerkedés, nem tudtam semmilyen szinten kötődni az albumhoz. Ettől függetlenül elismerendő, hogy korrekt, az "átlag" igényeket kielégítő produkcióról beszélhetünk, de számomra nem volt sem elég izgalmas, sem elég hangulatos. Ha kicsit mocskosabb, mázsásabb irányba jobban elvitték volna a lemezt (mint az I, the Tide vége), akkor jobban feküdt volna számomra az album.
Az album alatti műfaj-átvezetéseket szerintem zseniálisan oldották meg, viszont, ahogy Naga is írta, bár én is bírom és szeretek az ultra tömény drone-hullámokat, azért a lemez végére sikeresen le tudtak zsibbasztani. De ha összességében nézem, ez egy teljesen korrekt produktum lett, ólmos riffekkel és mázsás hangulattal, ami azért rendesen megdolgoztatja az embert. Jó ez, de nem árt, ha rákészül előtte a hallgató.
Én a változatossága végett hamar megbarátkoztam vele. Nem egy túlgondolós anyag, de szerintem annak bőven jó, ami lenni akar. Nálam ez a spiritualista-vonal is átjött a hallgatása közben, talán főként a repetitív transzos részekkel, amik amúgy ízlésemnek megfelelő riffekkel vannak megtámogatva.
Farrrkas mindent leírt, amit érzek az albummal kapcsolatban. Egyszerűen irritálóvá vált, már rögtön az elején. Kevés album van, aminek tényleg nehezemre esik a végighallgatása, de ez egy azon gyöngyszemek közül.
Ha hihetünk az MA-n lévő információnak, akkor laza 7 évet kellet csak várni erre a 27 perces EP-re. Megérte? Simán! Kellően megkeseredett, sötét förtelem, amiben görcsmentesen keverték a funeral mélységes borzalmait az atmoszferikus feketeség kísérteties, néhol melodikus hangulatbombáival. A svéd nyelv és a borító végett kapnak egy bónusz fejsimogatást, mindkettőt imádom. Ezek után mit mondhatnék még? Várom az első nagylemezt... remélhetőleg nem 7 évig. :P
Szerintem itt ugyanaz a jelenség áll fenn, mint a Sin City filmek esetében. Született egy -ha nem is mestermű-, de kimagaslóan eredeti és ötletes végtermék, majd pár év elteltével, a rajongók felfokozott izgalmainak hatására tök mindegy, milyen "folytatással" rukkoltak elő, a megnőtt várakozás miatt jogtalanul lett lefitymálva a második felvonás. Pedig ha a második rész került volna először a közönség elé, akkor most az lenne a "kult". Nascence kommentjét meg nem is értem, mi az hogy évek óta, meg mi ez, hogy lélektelen albumok, így többes számban? Összesen két albumuk van, az első 2016-os. Mindegy is, van olyan jó, mint az első, és ha anno ezzel rukkoltak volna elő, most ez lenne felmagasztalva és a Devoid of Light-ra húzná mindenki a száját...
Lehet csak az aktuális hangulatom végett, de túl nagy dózisban van adagolva a melankólia a lemezen, hiányolom a feloldásokat. Az énekdallamok is egy idő után töménnyé és túl mázsássá válnak. Az alap koncepció, az overall hangulat nagyon tetszik, de ha csak minimális szinten kissé szellősebb megoldásokkal vegyítették volna ezt a tömény bú-tengert, akkor számomra könnyebben emészthető lett volna a lemez. Ugyanakkor ki tudja, valami sötét, téli estén simán lehet hogy pillanatok alatt maximálisan rá tudnék hangolódni.
Az első etapnál mindenképpen dinamikusabb és elborultabb, tovább is képes fenntartani a figyelmet, nem untam bele olyan hamar, mint a másikba. Ugyanakkor az elszállós részek csak leheletnyivel voltak érdekfeszítőbbek a Vol. 1-es társaikhoz képest, a szövegek viszont szörnyen rosszak, alulmúlva az előző fejezetét. Szóval ez nálam marad egy korrekt 7-es, amit szintén nem fogok gyakran elővenni.