torokra akadt a mogyoró
SUN (2015)
A német Secrets Of The Moon jó ideje eljutott oda, amikor egy zenekar választhat, hogy az önismétlés bélyegét kell cipelje tovább, vagy, hogy elkezdi a hallgatóság a köpködést az elkurvulás miatt. Mindenképp a második esélyes náluk, mivel véleményem szerint ez a zene, amit a SUNon kapunk nemhogy nem black metal, de azt is megkockáztatom, hogy már a metal skatulyába sem fér be. A csavar viszont az egészben az, hogy az ilyesfajta metamorfózist én nagyon szeretem. Persze aki ismeri a csapatot, az tudhatja, hogy ez nem egy hirtelen pálfordulás. Nagy utat jártak be az első lemez óta. Igaz én csak a Carved In Stigmata Woundssal indulva ismerem a diszkográfiájukat. Egészen eddig az volt tűlük a kedvencem. Ott egy roppantul gazdagon fűszerezett black metal jelenik meg, virtuóz dobjátékkal, és hatalmas tekerésekkel.
Majd a két következő kiadványon inkább riffcentrikusabb lett Philipp Jonasék zenéje a thrash elemek mind jobban elkezdtek dominálni náluk. A három anyag közös jellemzője a kíméletlen metal hangzás és felfogás. Aztán a Seven Bellsnél sejthettük azt először, hogy a banda komoly kísérletezésbe fog kezdeni... Mondanom sem kell, hogy mekkora örömmel láttam, hogy Kriss beajánlotta az előző Hangpróba körre a jelen írás tárgyát képező hatodik lemezt. Nem tudtam, hogy készen van ugyanis...
Mi változott?
Szinte minden... Az első dal talán azzal a céllal íródott és kapta a pozíciót a kiadványon, hogy a korábbi rajongókat ne leforrázásként érje az átalakulás. Tulajdonképpen black metalt hallani már legalábbis az ütemek szempontjából és a tremolós gitártémák miatt. Ami kilóg, az a hangzás (lágy) és az ének. Philipp korábban is használt dallamosabb kiabálást, de itt gyakorlatilag csak ez megy. Hanem aztán később. Csak dallamos megoldásokat hallunk, hörgés semmi... Zavarban vagyok a dolog pontos behatárolásakor, mert nem vagyok biztos benne, hogy éneklésről van-e itt szó, de tény, hogy állati jól adja elő magát...
Nem tudom, hogy volt-e köze az arculat (bocsánat, zene) változásának ahhoz, hogy 14 év tagság után lelépett Thrawn Telemnar dobos. Kíváncsi lettem volna, hogy mit tud ehhez a vonalhoz hozzátenni, hiszen kiváló metalütős, a Carved... lemezen brutálisan pörgött, a thrashes anyagokon nagyon kemény és határozott témákat ütött, míg a Seven Bellsen képes volt egy kifinomultabb, dinamikusabb játékra is. Utódja, Erebor az első ütéseiből megállapíthatóan jazz beállítottságú, kifinomult, erősen dinamikusan dolgozó fazon. Nem tudom, hogy ezért hallható-e a hangszer nagyon élőre keverve, de ha igen, akkor gratulálok a müncheni SOS Studionak. Ez egyébként él mindenre itt. A lemezt hallgatva inkább egy koncert jelenik meg képzeletbeli szemeim előtt, mint az, ahogy a zenészek egyenként feltolják a részeiket egy feljátszóban. Nem átallották például crunch-osra venni azt az akusztikus gitárt (ami a No More Colours végén másfél pecig egyedül szól!).
A basszerlánynak Naamah Ashnak ez már a második megjelenése a SOTMban, ugyanis korábban kisegítő szerepben láthattuk színpadon. Hangszere döngöl, morog, kiválóan alapozza meg a terepet a gitároknak. Nem bonyolít sokat, viszon ügyesen választja a hangnemeket (vagyis azt teszi, amit a mackónak kell a metalban). Nem tudom, hogy megírt témákból dolgozott, vagy szabad elképzelések alapján, de ha igen, akkor a végső hangzatok kialakulásában oroszlánrészt vállalt. És itt jön el a lemez legerősebb jellemvonása. Azok a bizonyos hangzatok és az általuk felépített összkép, összhangzat.
Mivel tökéletesen sikerült a hangszerek arányát belőni mind megszólalásban, mind a témákat tekintve, a végeredmény a tökéletes egyensúly. Bár rengeteg apró egyedi részlet lelhető fel sokadik hallgatás után is, mégis ennek a sok kis apró alkotónak a harmonikus összjátéka okozza a varázst.
Nem fogom darabokra szedni a dalokat, pedig most vagyok azon a ponton, amikor már a sok hallgatás egy végső egység külön-külön téglájaként jeleníti meg az agyamban ezt a hét remekművet. Távol álljon tőlem, hogy belemagyarázzak az alkotók feltehető motivációiba olyant, ami nem volt céljuk, de nekem határozottan az a véleményem, hogy a lemez egy fricska a metal kritika vaskalaposai számára. Phillipék mertek többet vállalni annál, amit egy átlagos horda szokott. Bár ismét kihangsúlyoznám, hogy metalzenekarként is az abszolút toplistás csapatok közé sorolom őket, ez a haladó szemlélet, amit itt felvonultatnak, nálam most már más zenei mezőnyben is dobogóközeliséget jelent.
Nagyon sok dologban a Fennel érzek párhuzamot... A produceri és a hangmérnöki munkát Arioch a fekete hajú, hulla-arcú gitáros látta el.
Mi változott?
Szinte minden... Az első dal talán azzal a céllal íródott és kapta a pozíciót a kiadványon, hogy a korábbi rajongókat ne leforrázásként érje az átalakulás. Tulajdonképpen black metalt hallani már legalábbis az ütemek szempontjából és a tremolós gitártémák miatt. Ami kilóg, az a hangzás (lágy) és az ének. Philipp korábban is használt dallamosabb kiabálást, de itt gyakorlatilag csak ez megy. Hanem aztán később. Csak dallamos megoldásokat hallunk, hörgés semmi... Zavarban vagyok a dolog pontos behatárolásakor, mert nem vagyok biztos benne, hogy éneklésről van-e itt szó, de tény, hogy állati jól adja elő magát...
Nem tudom, hogy volt-e köze az arculat (bocsánat, zene) változásának ahhoz, hogy 14 év tagság után lelépett Thrawn Telemnar dobos. Kíváncsi lettem volna, hogy mit tud ehhez a vonalhoz hozzátenni, hiszen kiváló metalütős, a Carved... lemezen brutálisan pörgött, a thrashes anyagokon nagyon kemény és határozott témákat ütött, míg a Seven Bellsen képes volt egy kifinomultabb, dinamikusabb játékra is. Utódja, Erebor az első ütéseiből megállapíthatóan jazz beállítottságú, kifinomult, erősen dinamikusan dolgozó fazon. Nem tudom, hogy ezért hallható-e a hangszer nagyon élőre keverve, de ha igen, akkor gratulálok a müncheni SOS Studionak. Ez egyébként él mindenre itt. A lemezt hallgatva inkább egy koncert jelenik meg képzeletbeli szemeim előtt, mint az, ahogy a zenészek egyenként feltolják a részeiket egy feljátszóban. Nem átallották például crunch-osra venni azt az akusztikus gitárt (ami a No More Colours végén másfél pecig egyedül szól!).
A basszerlánynak Naamah Ashnak ez már a második megjelenése a SOTMban, ugyanis korábban kisegítő szerepben láthattuk színpadon. Hangszere döngöl, morog, kiválóan alapozza meg a terepet a gitároknak. Nem bonyolít sokat, viszon ügyesen választja a hangnemeket (vagyis azt teszi, amit a mackónak kell a metalban). Nem tudom, hogy megírt témákból dolgozott, vagy szabad elképzelések alapján, de ha igen, akkor a végső hangzatok kialakulásában oroszlánrészt vállalt. És itt jön el a lemez legerősebb jellemvonása. Azok a bizonyos hangzatok és az általuk felépített összkép, összhangzat.
Mivel tökéletesen sikerült a hangszerek arányát belőni mind megszólalásban, mind a témákat tekintve, a végeredmény a tökéletes egyensúly. Bár rengeteg apró egyedi részlet lelhető fel sokadik hallgatás után is, mégis ennek a sok kis apró alkotónak a harmonikus összjátéka okozza a varázst.
Nem fogom darabokra szedni a dalokat, pedig most vagyok azon a ponton, amikor már a sok hallgatás egy végső egység külön-külön téglájaként jeleníti meg az agyamban ezt a hét remekművet. Távol álljon tőlem, hogy belemagyarázzak az alkotók feltehető motivációiba olyant, ami nem volt céljuk, de nekem határozottan az a véleményem, hogy a lemez egy fricska a metal kritika vaskalaposai számára. Phillipék mertek többet vállalni annál, amit egy átlagos horda szokott. Bár ismét kihangsúlyoznám, hogy metalzenekarként is az abszolút toplistás csapatok közé sorolom őket, ez a haladó szemlélet, amit itt felvonultatnak, nálam most már más zenei mezőnyben is dobogóközeliséget jelent.
Nagyon sok dologban a Fennel érzek párhuzamot... A produceri és a hangmérnöki munkát Arioch a fekete hajú, hulla-arcú gitáros látta el.
Kiadó:
Stílus:
dark rock (metal?)
Értékelés:
Pont
: 10 / 10
Külalak
: Átlagos
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
| 1. | No More Colours (08:31) |
| 2. | Dirty Black (07:01) |
| 3. | Man Behind the Sun (06:30) |
| 4. | Hole (06:45) |
| 5. | Here Lies the Sun (06:59) |
| 6. | I Took the Sky Away (07:59) |
| 7. | Mark of Cain (08:58) |
Írta:
2015. december 30., szerda, 19:59
Facebook:
| Nagaarum | 2016. január 3., vasárnap, 09:36 | |
| Csatlakozott:
2011. június 30. Hozzászólások: 2379
|
Jó a hasonlat.  -- Nagaarum YouTube Csatorna |
|
| ChuckdeatH | 2016. január 2., szombat, 23:50 | |
 Csatlakozott:
2016. január 1. Hozzászólások: 28
|
Némi párhuzamot vélek felfedezni a zenei evolúció tekintetében a Sólstafir-ral.Végül is tök mindegy,mert így sem lett rádió barát a felhozatal.És ez így van jól.  |
|
| Nagaarum | 2015. december 30., szerda, 20:45 | |
| Csatlakozott:
2011. június 30. Hozzászólások: 2379
|
Ahogy haladsz majd visszafelé, egy nagyon furcsa, groteszk utazásban lesz részed. -- Nagaarum YouTube Csatorna |
|
| farrrkas | 2015. december 30., szerda, 20:43 | |
 Csatlakozott:
2015. január 8. Hozzászólások: 448
|
Nekem ezzel a lemezzel sikerült megismernem őket, valahogy korábban elkerülte a figyelmemet a zenekar. Az év egyik fontos felfedezése számomra. Innentől visszafele indulok majd el a diszkográfiában, de biztos, hogy más lesz a nézőpont, mint azoknál, akik a kezdetek óta követik őket. |
|
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
This page took 0.05 seconds to render