A német Secrets of the Moon 1995 óta gazdagítja a világot a fémzenék egyik legelitebb fajtájával. A metalbandákra jellemző több-kevesebb tagcsere után '97 óta az sG művésznevű, és Philipp Jonas néven anyakönyvezett énekes, gitáros, billentyűs, basszer vezetésével menetel előre a csapat.
Jelenleg hárman vannak, viszont a Metal Archives oldalukon még az előző basszusgitáros (nagyon dekoratív) lányt, LSKt lehet köreikben megcsodálni.

Négy harangbongás indítja a lemezt, majd egy hihetetlenül jó építkezés után 2:39-kor rugaszkodik csak neki az első dal, a Seven Bells főtémája. Az egész lemezen gyakorlatilag ugyanaz a tökély vonul végig, mint ebben az egy nótában. A zenekar fő erőssége, hogy ügyesen vannak belőve a sodró, elragadó, harsány részek, és mikor már sok lenne, a zene megnyugszik. A metal összes létező stílusa felbukkan ebben az egy órában, de olyan ügyesen összeolvasztva, hogy képtelenség észrevenni az átmeneteket. Az ösztönös black nyomulás mellett a technikásabb death metal is beköszön, majd pár thrashes reszelés után a heavy metalra jellemző énektémákat is hallhatunk.

A zene végig nagyon nyomasztó, de szép is, egyfajta tonnás fájdalom telepszik az emberre, ami azonban művészi finomságokig ki van dolgozva. Az első két dal egyfajta bemelegítés, és mikor az ember azt hinné, hogy hűha, ezzel lehet ki is lőtték a töltényeket, elképesztő módon a hangulat csak tovább fokozódik. A harmadik, Serpent Messiah című dalban ugyanis olyan szintű dallamos refrénmunka jelenik meg, amilyent én még hivatalosan black metalnak titulált csapatoknál sosem hallottam. Első alkalommal letaszított a padlóra. Olyan elemi erővel érkezik, annyira váratlan, és meglepő, hogy alig győzünk levegő után kapni. De valahogy mégis bele van ágyazva a dalba, nem lóg ki onnan, egyszóval tökéletesen rá van téve.
Ja!
Ne a neo-pop-punk-metalcore bandákban a színpadokon epilepsziás rohamokat levágó hímnős hülyegyerekek húgyszagú nyervogására tessék gondolni, hanem valami afféle dallamos üvöltésre, amiket Araya mester is prezentált időnként a Slayerben, csak itt éppen több szólamban.

A dalokat harang kongatás köti össze, amiket eleinte meg akartam számolni, de valahányszor nekikezdtem, mindig elvesztettem a fonalat, hiszen a zene annyira jó, hogy képtelen voltam rá odafigyelni.
A Blood Into Wine főriffje olyan, mint egy alapjáraton forgó propeller. Látom magam előtt, ahogy szaggatja a fényt. Egy ehhez hasonló riff még előjön később is, és első hallgatásaim során még össze is kevertem a kettőt. A műfajt ellenzők erre majd mondhatják, hogy túl egyformák a témák... A dal második részében pedig felgyorsul a propeller, hogy máris a húst szaggassa le rólunk.

A Worship egy kicsit leenged, de nem is baj, mert eddig egy nagyon erős esszenciában áztunk. Hanem aztán a Nyx ránkszakítja a világfájdalom mind az ezer zokogó arcát egy irdatlanul súlyos kvázi doomos tétel képében. Direkt nem úgy írom, hogy doom, hiszen ahogy a többi dalnál, ennél sem lehet konkrét kategóriát felállítani.

A hangzás bombaerős, de nem idegesítő. Nem a kompresszor tölti be a teret (használták bőven, csak ésszel), helyette az effektek szórják ki a zenét egy nagyon jól felépített sztereóba.
Magyarul ez egy modern hangzású lemez, az általam olyan sokat dicsért koszlott, dohos (nekró) hangzásnak nyoma sincs. Ez más miatt jó.

Az anyag ez év március 16-án szabadult ki a Lupus Lounge karjai közül két hullámban. Az első 500 db bakelitet április hatodikán újabb 500 követte.

A szerény véleményem az, hogy egészen különleges agy (agyak) képes(ek) csak egy ilyen tökéletes lemezt megalkotni. Némelyeknek talán vontatott lehet, így nyilván türelem kell a teljes körű befogadásához. Nekem is harmadszorra jött át az egész, de akkor mint egy arcmászó a Filmből, belémfojtotta azt a fél pontot kitevő deficitet, ami a maximumhoz kellett. Azt hiszem, hogy a tökéletes összhang a hangszerek között még az a körülmény itt, ami a koronát felteszi az anyagra. Nincs semmi öncélúskodás, annak ellenére, hogy abszolút mesteri hangszeres munkát hallhatunk. A bonyolult technikai elemeket csak úgy szabadna használni, hogy azok az összhangot erősítsék, mintegy bajtársként kezelve a másik hangszerest. Máshogy már egyszerűen képtelen vagyok elviselni, így viszont üdítő, és örök.

Mondtam már, milyen jó ez a lemez? És azt, hogy ki mutatta?