Az 1996-ban alakult és lassan nagykorúvá cseperedő kiskunhalasi formáció igazi veteránnak számít a zenei életben. Három teljes album és megannyi split után idén - az amerikai székhelyű Give Praise Records gondozásában - jelentette meg legújabb, Inhumanus munkacímet viselő anyagát. A lemez felvételei a 2011-es évre kialakult formáció tolmácsolásában kerülnek terítékre.
Alapvetően a Jack egy Napalm Death „iskolás” grindcore-t zúdít a nyakunkba, de még mielőtt bárkit elijesztenék - és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, - a fő irányvonal mellett megtalálhatóak a punk és hardcore stílusjegyek egyes elemei is, és ami ugye a legfontosabb: emészthető formában.

Elsőre talán furcsának tűnhet, de annyira tömény, és masszív anyagot kapunk a Jack által tolmácsolt dalok alapján, hogy először alig jutunk levegőhöz. Könnyen – akár még zsigerekig ható - bénulást is okozhat a felkészületlen, mezei hallgatóban. Engem az Angyalszíves felvezető után egyből beszippantott a Levi által megfestett világ képe, amely ugyan nagyban nélkülözi a kellemes, meleg színeket, helyette megkapjuk a rideg valóság összes komor árnyalatát. – Az objektív látásmódhoz amúgy is sokkal jobban illenek a fekete-fehér és árnyalatai. Közülünk pedig oly’ sokan tudják már, az élet szép minden apró csodájával, de néha ami a háttérben, a részletekben van elrejtve, az igenis felér egy arculcsapással.
Nos, amint magunkhoz tértünk az első mélyütés utáni sokktól - s már levegőt is tudunk venni - akkor vesszük észre, hogy milyen egyszerűen mászik a pofánkba ez az album. - Egy igazi atom-kézigránát. Már csak azt tudjuk konstatálni, hogy ebből a bő félóra nem elég, több kell… Hiába, az anyag újrahallgatási rátája igen magas, s hogy miért?
Mert a zenekar igazi hús-vér emberekből lett „meggyúrva”. Az egész anyag él, nincs cicoma, csak Kristóf és Muntyan kövérre hizlalt riffjei, aminek Dani és Bence sziklaszilárd alapot biztosít. Egyszerűen muszáj komolyan venni a fiúkat, mert amilyen arculatot mutat az Inhumanus alatt a zenekar, azt csak szuperlatívuszokban lehet kifejezni. Erre pedig - a teljesség igénye nélkül – garanciát nyújtanak az olyan dalok, mint a Túlfeszítve, az Embertelenkedés 1. – régi Napalm-os hagyományokat áraszt magából, az Ígéret földje. Arra pedig egyenesen fogadni mernék, hogy ha az album Hazugságban élve című eposzát felmásolnánk Barney-ék valamelyik albumára, nem tűnne ki a sorból. – De senki se merjen másolásra gondolni, mert óriási nagy hibát követ el.
Aki valami nyugisabb tételre kíváncsi az albummal kapcsolatban az sajnos rossz helyen kapiskál, mert pihenni igazából csak az Inhumanus és a Decomposition instrumentális tételein lesz szerencsénk, és azok sem érzelmi felfokozástól hemzsegnek. – Ami pedig a „Világ megválaszolatlan kérdései”-nek számát fogja bővíteni, egyértelműen a következő: Egy ilyen energiákat felemésztő zenét játszó zenekar honnan szerzi a potenciált?
Ami a pofonokat illeti, abból elég sok jut a fogyasztói társadalomnak, a politikai elitnek valamint az egyháznak, és természetesen nekünk, egyszerű, szürke kispolgároknak is. – Csak győzzük cérnával a sok kritikát, mert a zenekar aztán nem kímél senkit, kijut bőven a „dicséretből”. – Az idei évre pedig biztosan állíthatom, hogy már megvan a jelöltem a Nobel-béke díjra.

Őszinte zene őszinte srácoktól. 10/10