A tacomai Botch neve gyakran tűnik fel a kissé talán manapság túlságosan is divathuszárrá protezsált Converge mellett. Ennek oka, hogy sem a mélységben, sem zeneileg nincs radikális különbség, talán annyi, hogy a Bannon vezetette csapat egy kissé extrémebb, mélyebb (csak volt), zajosabb és betegebb. Az American Nervoso valójában egy közel 5 éves anyag, mely még mindig nagyot üt, kiegészítésként kapott pár dalt bonusz gyanánt. A Botch-ban benne fogant az a tipikus elszállós vagyok, lesöpörlek, csörömpölök, sípolók és zajongok, megtöröm a ritmust és megerőszakolom a riffeket, a hangszálamban, pedig ott feszül a lélegző véged világ reszelője… amolyan művész vagyok. Zeneileg, pedig sokan metalcore-nak titulálják őket, de egy túl betegre sikerült HC vagy mathcore sokkal inkább jellemző, a 93-ban alakult, washingtoni srácok művészetére.


Szóval, amit kapunk az intenzív, haragos zajmassza, rengeteg negatív érzelemmel, s néhány pozitív gondolattal. Az első 9 szám tehát azt adja, amit a szakavatottabb, fertőzött művész coreban mozgó egyén, eddig is tudott és rázta kábult fejét a szétfolyt koncerten. Kifacsart témák, zajos szaggatás, pengére éles riffek, melyek valahogy mégis csak belevésznek a nagy semmibe és mégsem veszítenek értékükből és erejükből. Az American Nervoso tehát úgy tépkedi fel a körmeink, hogy közben remek női idomokat tol arcunkba, s csak akkor kapunk észbe, mikor farkunk sincs már a helyén. A kitekert témákban nagy újítás nem volt, azonban a háttér és a fantázia nagyon is értéképítő, s azóta érték is. Sok helyen egy az egyben a korábbi Converge lemezek tartalmát kapjuk, amiben csak az a vicces, hogy a Botch valójában 2002-ben feloszlott, tehát ilyen téren nem csak a Bannon fiúkat előzték meg (pl. a Dali's Praying Mantis cmű nótára hasonlót mi is hallhatunk az új – 2006-os No Heroes lemezén), de a korukat is lekörözték pár év karikával…
Felmerül tehát a kérdés, hogy akkor ez mi is? Hardcore? A mai trendi metalcore, netán deathcore, esetleg artcore vagy mathcore? A válasz nehéz, én HC-nek nem nevezném, a metalcore-hoz túl zajos (noisecore-hoz túlságosan is emészthető, thrashcore megint csak kilőve, bár akadtak részek, ahol picit Pantera szerű, de ennyi!), deathcore totál kilőve, az artcore némileg művészibb, a mathcore fogalmába meg nagyjából befér a produkció. Az American Nervoso újrakiadása egy ügyes húzás volt a Hydra Head Records részéről, hiszen egyszerre archiválnak és használják ki, a még lélegző trendet. Továbbá legyünk őszinték, a lemezre felrakott kiegészítés (utolsó 4 dal), semmi extrát nem mutat fel, olyasmi töltelék, melyek a más verziót, demót, ki nem adott dalt, jól sikerült koncertet tartalmaznak, és ezekkel egész szépen fel lehet dagasztani egy kislemezt… melyre amúgy nem lenne szükség, így viszont az embert hajtja a kíváncsiság és a birtoklási vágy és leemeli a polcról.
Apropó birtoklás… nos ehhez az anyaghoz nagyon is idő kell, mire a befogadó, úgy gondolhatja, hogy megértette és - hadd ismételjem magam – befogadta. Ennek ugyanis a valós százaléka nem éppen kecsegtető, hiszen érdemes hallgatni (esetleg szarrá is), de ne megérteni akarjuk, egyszerűen csak elvegyülni a cirkusz porondján, ahol táncra kél a gyilkos tapétavágó, és a rekedt tölcsérből betonmassza köpködi kavicsos létezését, a publikum fennakadt szemekkel, csurgó nyállal elmélkedik a mélységek és a zajok határán, a sokkoló szaggatások, kísérleti kitörések, matek pontosságú váltások és amúgy nagyon is jammelős hangulattal burjánzó anyagon. Dave Verellen rikácsol, Tim Latona a nem létező ritmusokat a semmibe ejti, és mégis képes visszacsempészni az ütemeket. Brian Cook mély és koszos basszusával segíti ki a cinek mögött rekedt létezés mámorában cammogó barátját, s hogy a műsor tökéletes legyen, és a porondmester is kacaghasson a bajsza alatt Dave Knudson zajos gyilkolásba kezd, 6 húros hangszercsodájával, a deviáns cirkusz pedig tovább él és újra és újra felelevenedhet ennek az újrakiadott lemeznek köszönhetően, az egyik legerősebb Botch korong!


Néhol akadnak olyan hangulatok, ahol szinte már az extrém post-rock jelzője is élhetne, ha elég könnyelmű lennék, de így csak a művészetük része volt, ahogy a komor elmélyedéstől se mentes, lásd, pl. az Oma című nóta, külön érdemes figyelni a végét, de egyben üt a legnagyobbat! Vagy ugyanígy elderenghetünk a mélységek, depresszív mélységén… Dead for a Minute… Bár én némi pénzt érzek a Hydra Head kiadási dolgain, azért ettől még a történelem nem mocskolódik be, hisz a kitörő és megbújó betegség bennünk vegetál, s majd egyszer arat is... „Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Hol van már az a Halál?”

http://www.americannervoso.com/