Az ember cikkíróként, ne adj' Isten kritikusként megteheti, hogy nem csak a frissen kapott promókról, írhat, hanem egykor megvásárolt, kedvenc – vagy az illetőre – ez esetben rám – nagy hatással volt albumokról is. Így tehát a svéd Necrophobic 97-es Darkside is ennek a múlt idézésnek a vívmánya, mindig is akartam róla írni, és ma eleget is teszek egykori álmomnak. A zenekar igencsak hosszú múltra tekint vissza, hiszen 89-ben kezdtek, három demó után kijött az első EP 93-ban The Call címmel, majd egy nagy lemez és egy újabb kislemez. Aztán szóban forgó kritika tárgya … a Darkside. A borító egyszerűen gyönyörű, de Kristian Wåhlin nem szokta gyenge művekkel meglepni a világot, olyan borítókért felelős, mint pl. az At The Gates - Slaughter of the Soul, Dismember - Massive Killing Capacity, Dissection - Storm of the Light's Bane, Bathory - Blood on Ice, és még rengeteg nagy zenekar nevet és albumot sorolhatnék fel, melyek külsőségeiben mind megtalálható Wåhlin tipikus fagyos stílusa. Sajnos, őt is elérte a divat és a pénz, így az ő kezét dicséri a harmadik The Black Dahlia Murder – Nocturnal is, mely bár remek munka lett, korántsem illik a divatos srácok zenéjéhez, kicsit elkeserít, mikor egy művész a meghatározó lemezeim külsőségeiért felelős, aztán hirtelen egy trendi fosnak is segít, hogy az is rideg, kimért és művészi lehessen…
Na de félre az ábrándokkal és felesleges szavakkal, térjünk vissza a Darkside albumra!


A lemez 2002-ben újra kiadásra került a Hammerheart Recordsnak köszönhetően és így LP-n is megjelent. Én szerencsére az eredeti kiadást birtoklom (bár hanglemezen is be fogom szerezni a közeljövőben), hiszen akkor vettem meg, amikor megjelent. Semmit sem tudtam a zenekarról, csak egyszerűen magával ragadott a már fentebb említett külsőség, és a zenei tartalom minden várakozásomat felülmúlta!
A hangzás masszív és kietlen (Sunlight Stúdió), tipikus black metal, csattogó pergővel, morajló énekkel, és tiszta gitárokkal, melyekben benne fogant ugyan a black metal, ám ennek ellenére nem kásásan, hanem durván szólal meg, sok váltással és igényes szólóval tarkítva. S ami igazán meglepett, hogy mindezt három ember hozta össze; Tobias Sidegård – ének és basszus, Martin Halfdan – gitár és Joakim Sterner dobok. Hogy ki a felelős a csodálatos zongorás átvezetésekért (Venaesectio (Episode One) és a Descension (Episode Two) azt nem tudom, mindesetre ezzel is tovább színesítik ezt a tökéletes 37 percet!
Mint már írtam, zeneileg a legjellemzőbb műfaj a black metal, mely párosul némi death és thrash elemekkel és a tipikus svéd vonal szülte magasztos és rideg dallamvilággal. Nem egy helyen kerül be a koncepcióba a kórus, melytől old school íze lesz néhol. A sebesség rendesen bennük van, de változatosan használják, remek ki és leállásokkal, teletűzdelve lassú és dallamos részekkel, hihetetlenül eltalált szólókkal és egy olyan progresszív black metal építkezéssel, melyhez foghatót nem nagyon tapasztaltam azóta sem. Az instrumentális Nifelhel maga a csoda, soha ennyi érzést és dallamot úgy beleszőni egy black metal nótába még nem hallottam. Egyszerűen magával ragadnak a kietlen dallamok, melyekben mégis ott van az érzelmi töltöttség és a fekete fém mágikus üstjében fortyogó babonája, leírhatatlan! Hallani kell és nem beszélni, írni róla!
A másik, amit érdemes kiemelni az Tobias Sidegård brutális hangja, mely valahol a korai Unleashed és a későbbi Asphyx között mozog egy kis károgó éllel megáldva. Minden szó érthető, s érezni benne a szétfeszítő gyűlöletet, azt a ridegséget, melytől megrepednek a templomok tornyai, és a mélybe zuhannak a tántoríthatatlan bástyák. Félelmetes, a Darkside óta 11 év telt el, de számomra mind a mai napig az egyik legmeghatározóbb black-death album, melyet érdemes újra és újra meghallgatni!


A zenekar azóta átalakult, Martin Halfdan 2000-ben kilépett és helyét Johan Bergebäck (Nifelheim, ex-Dismember, ex-Morpheus) és Sebastian Ramstedt (Nifelheim, ex-Morpheus) vette át, ahogy azóta megjelent 3 nagy lemez és egy EP, a stockholmi Necrophobic tehát él és lélegzik, prüszköli a vérgőzös düht és a szörnyeteg nyakán az erek megfeszülve új támadásra engednek következtetni, éltetve a sötétséget és a kereszténység végezetét. Azonban én úgy érzem, (s talán a hasonlatom nem túlzás), ahogy a Slayer 86-ban letette főművét a Reign in Blood-dal, így a Necrophobic is a legveszedelmesebb bombáját már a szeretetet éhes világra uszította, úgy hívták: Darkside…

http://www.blackmark.net/
http://www.myspace.com/necrophobic