Egy kicsit meglepett a stockholmi csapat az utolsó hivatalos anyagával, mely egy négy számos kislemez + egy videó klipet tartalmaz bonuszként. Pulverized Records termék, tehát mondanom se kell, hogy külsőségeiben, hangzásában és zenei tudásban se találni kivetni valót. A svéd csapat 1993-ban alakult, és szinte évente dobott ki egy demót, mire 98-ban a Pulverized istállójába terelte őket és megjelent az első nagy lemez, Lady Lust Lilith címmel, amit aztán még kettő nagy és ez a mostani EP követett. Elméletileg ebben az évben egy újabb teljes anyag jön ki White Inkre keresztelve, de hivatalosan az utolsó hanghordozó a Chifra EP.


Zeneileg melodikus death metalnak lehetne leginkább aposztrofálni, rengeteg gothic hatással, a srácok gondolom előszeretettel hallgatták a későbbi Paradise Lost és Edge of Sanity korongokat, így hát új nyarat nem csinálnak… Akad pár kisebb-nagyobb név a zenészek múltjában, de egyik se olyan hű-de-nagy, azt azonban meg kell, hogy említsem hogy a frontember korábban a The Duskfallban is jól teljesített (akik kicsit szakavottabbak a scenében, azok nagyjából tudják mire számíthatnak).
Nos, a Satariel tökéletes példázata annak, hogyan lágyul el valami, hiszen a kezdeti death metal dolgok mára igencsak fellazultak, s ha profi zenét is adnak közre, a régi és a mai csapat Ég és Föld, gondolom köszönhető ez Henrik Ĺberg és Mikael Granqvist kiválásának egyaránt, de az is az igazság mellé tartózik, hogy Pär Johansson a The Duskfall-ban kissé súlyosabban énekelt, míg itt a hörgés, károgós üvöltés váltakozik a tiszta énekkel, mely néhol már túlérzelgőssé és unalmassá lesz. Azt becsülöm bennük, hogy nem estek át a ló túloldalára, hiszen zenéjük a modernség ellenére is melodikus death metal marad, holott Svédországból merítve nem lenne nehéz ebből igazán mai metalcore-t közreadni, azonban az egészet csak egy hajszálnyi HC témázás választja el a divattól. Azért itt is hallhatunk pár olyan beindulást (pl. a Chifra eleje egy az egyben lehetne bármelyik kemény mai divat csapat anyagának kezdete is), ami inkább metalcore szerű hibrid műanyag töltelék, mint melodikus death metal – bár sajnos ez az egész részben a 2007-es évre olyan szinten összefonódott, hogy képtelenség valós határokat húzni. Megjegyzem, ha az At The Gates láthatta volna, hogy amit létrehoznak mivé lesz, valószínűleg soha sem csaptak volna a húrok közé, ahogy honfoglaló őseink sem szerződnek vérrel, hanem a faszukat vágják le, ha tudják, mivé lesz az ország…


Visszatérve az aktuál inkorrektségektől a Satariel kislemezére, el kell, hogy mondjam még, hogy a műfaj összes elemét jól használják ki, benne van a keménység, szaggatás, középtempó, és néhol-néhol egy kis valós death metal vérhányást is (pár másodperc a Chifra illetve a Flies Halo című nótában). Ez utóbbinak a klip verziója is felkerült az egész igényesre sikeredett EP-re, ahogy elnézem ezt a kis videó anyagot, nem is értem, miért ötlik fel bennem a Paradise Lost, In Flames és az At The Gates érzése, fénymásolata…


Kétségtelen tény, hogy a frontembernek kellemes a hangja, de nekem túl művészkedő és emocionális hatást kelt mindezzel, a szinte már progresszív ízeket átölelő mélabús kitárulkozásokkal és önvallomásokkal. Sok helyen feleslegesek ezek, van ahol pedig nagyon is odaillő. A zene és az ének nem egy részen lehetne durvább, s akkor jobban ütnének az amúgy egész jó kis dallamok, ám így nem csak egysíkúvá és unalmassá lesz ez a negyed óra, hanem fájdalmassá is – s ezt nem jó értelemben értem! A tudás megvan, a koncepció kissé lerágott és előregyártott, de ettől még a műfaj igazán őszinte szerelmesei találhatnak pár gyöngyszemet a svéd srácok tarsolyában, kérdés, van-e nekik türelmük kihalászni…

http://www.satariel.com/
http://www.myspace.com/satariel