Fémforgács - Kritika - Herod - Sombre Dessein

Rendet kéne tenni végre a világba

Herod

Sombre Dessein (2019)

Tudom, hogy jelen recenzióm tárgya szűkebb réteg számára tartogat majd élményeket, még is fontosnak érzem megemlíteni, mert apróbb hiányosságai ellenére egy értékes lemezt tett le az asztalra a svájci prog-sludge négyesfogat.

A nyugati civilizáció tarthatatlan túlfogyasztását és túltermelését a harmadik világ kiszolgálóiparának nyomorúságos körülményeivel szembeállító posztapokaliptikus tematikával megáldott Sombre Dessein pontosan annyira súlyos, mint maga a feszegetett témakör. Az alapvetően a Neurosis ezertonnájából táplálkozó zenei alap szerencsére bőségesen kiegészül olyan technikai megoldásokkal, amik bár részleteikben jól izolálhatók, még is a maguk jogán szolgálják az összképet és nem egy összelopkodott patchwork nadrágként lötyög a hallgatón. Így például a nyitó tétel iszonyat pörölycsapásait adó fő témára kétségtelenül nagy hatást gyakorolt a Gojira zsenije. Szerencsére a dob okosan kerüli Mario Duplantier jellegzetes és végtelenül egyedi témáit, így a végeredmény egyfajta újraértelmezése a gojirai tématekervénynek, nem pedig szolgai másolása.

Míg a morózus földcsuszamlásként induló lemez első fele inkább idéz egyfajta HC-s Sludge-os The Ocean jellegű megfejtést, addig az album második felét egyre inkább eluralja a Neurosisra jellemző sivár, sludge-doom irányultságú középlassú merengés, ami szerkezetileg jó húzás, azonban minden alkalommal hiányérzettel tölt el, hogy nem jelenik meg Steve Von Till morcos, megkínzott vokálja. És igazából itt keresendő a Herod zenéjének egyik szűk keresztmetszete is, ami pont a vokál. Hiába importálta a csapat Mike Pilatot a The Oceanből, valahogy a teljes koncepció tekintetében kevésnek érzem azt, amit a srác tud. Persze kihozza a maximumot a HC-s, sludge-os üvöltésből, de a zenei alap megkövetelne egy dinamikusabban felépített vokális kíséretet. Ezen a helyzeten az album közepén megjelenő tiszta ének sem tud változtatni, sőt inkább az az érzésem, hogy bár ott és akkor passzol az adott témához, a lemez egészét tekintve még is csak olyan muszájból született, csak hogy megtörje a vokális monotonitást. A másik problémám, ami miatt még nem érzem mesterműnek a Herod zenei világvége interpretációját az az, hogy a súlyosabb első fele az anyagnak sokkal érdekesebb, mint a kicsit beszürkülő második félidő. Valahogy az összes téma, ami megragad és a legváratlanabb helyzetekben kísért, mind az első 3-4 dalban szerepel.

Persze nem törnék emiatt pálcát a csapat felett, a Sombre Dessein így is egy figyelemre méltó munka számos nyaktörő pillanattal és éjfekete mélységgel, de érzem, hogy még ennél is több van a svájciak tarsolyában. Aki a Neurosis, Gojira (inkább korai lemezek) netalántán a Nadir zenéjét párhuzamosan is élvezettel hallgatja, az ne habozzon, mert összképében egy ígéretes és szórakoztató morculás a Sombre Dessein.