A magabiztosabb háttér jobb és vastagabb hangzást hozott magával, amit a nyitó
We Will Not Die esetében már meg is tapasztalhatunk. Az öt perces dal nagy lendülettel kezdi meg az anyagot, gyorsabb tempója miatt azonban nem igazán tud többet nyújtani egy korrekt heavy/power metal szerzeménynél. Ugyan kevésbé foglalkozik a mitológiával, hangulatában mégis leginkább olyan zenekarokat idézett meg, mint a
Cromlech, Atlantean Kodex és természetesen a
Solstice. Zeneileg nagyon érett és változatos, remek témákkal van megtámogatva, ugyanakkor nem sikerült neki fülbe mászó refrént összekovácsolni. Lendületesen kezdődik a hasonló hosszúságú címadó, a
Divided By Darkness is, de elég gyorsan rátér a
Sabbathra emlékeztető lüktetésre és egy egészen jó doom metal nóta kerekedik belőle. Mély gitárjai révén könnyedén végig lehet bólogatni és még egy könnyedebb akusztikus részre is futja a játékidején belül. A biztonságos keretek közt mozgó dalok után a
Born Into Fire az, amire először felkaptam a fejemet, mert okosan építkező, erőteljes, slágeres szerzeményt kapunk a képében, ami grandiózusságában a
Candlemass felé kacsintgat.
Farrrkas kolléga jegyezte meg a projekt korábbi hangpróbás szereplésénél, hogy jót tenne a sötétebb, misztikusabb hangulat a
Spririt Adriftet illetően, amivel teljes mértékben egyet tudok érteni. Sajnos most is inkább a melankólia és pesszimizmus lengi körbe a végeredményt, mint a kriptabűz, de ennek a dalnak a második felében ismét megmutatkozik a tragikusabb hangvétel. Ráadásul ezt folytatja az
Angel & Abyss, ahol a finom, epikus doomra emlékeztető ének és akusztika találkozik a súlyos riffekkel. A dal a végére ugyan valódi heavy metal örömünneppé gyorsul, de ez nem vesz el semmit az értékéből, főleg, hogy kedvenc
Sabbath dalom klónjára ismertem benne (
Megalomania). Progresszívebb köntösbe öltözteti a régi receptet az élvezetes
Tortured By Time, amit a kiadvány legrövidebb dala, a klipes
Hear Her követ ismét közelebb a klasszikus heavy/doom iskolához. A
Living Light az összképbe ugyan beleillik, mégis kilóg egy kicsit a dalok sorozatából, mivel leginkább egy modern rock/metal szerzeménynek nevezném ismét gyorsabb tempója és simogatóra sikerült énektémái miatt. Az albumot a
The Way Of Return zárja második leghosszabb tételként, ami leginkább egy brutális erőfitogtatásnak tűnik. Általában nem rajongok az instrumentális dalokért, viszont itt a csapat bemutatta, hogy mennyi potenciál, lehetőség van számukra a
Spirit Adrift keretein belül. Ének nélkül tettek le az asztalra egy epikus, kísérletezésektől sem mentes fenséges tételt, aminek igényességéből kiindulva messze nincs még vége projekt történetének.