Nem lett vidám a Riverside új nagylemeze.
Nyilván, aki tisztában van az előzményekkel, nem is csodálkozik ezen.
Na, nem mintha eddigi távol állt volna tőlük a melankolikus hangvétel, de a Wasteland egyértelműen volt zenésztársuk, barátjuk emléke előtt tiszteleg. A friss dalokkal írták ki magukból Piotr Grudziński halála miatt érzett fájdalmukat, keserűségüket.
Piotr, a zenekar alapító szólógitárosa 2016-ban hunyt el.
Mint hasonló tragédiák után általában, a Riverside esetében is két dolog jöhetett szóba:

1. Feloszlik a banda.
2. Folytatják a zenélést.

Ők az utóbbi mellett döntöttek, de úgy folytatták, hogy nem vettek be Piotr helyére állandó gitárost. A Wasteland-et trióban készítették, a gitárszólókat két vendégmuzsikus játszotta fel. Közülük az egyik, nevezetesen Maciej Meller 2017 óta a csapat koncertgitárosa.
Lehet, hogy előbb-utóbb rendes zenekari tag lesz, de egyelőre még üres Piotr posztja…
Előzetesen annyit lehetett tudni a lemezről, hogy továbbra is marad a letisztult hangvétel, de azért több kemény, metalos megoldásra lehet számítani, mint amennyit az utolsó két albumon hallani lehetett.
Ez valóban így is van!
Igaz, nem volt nehéz dolguk, mert a 2013-as, illetve 2015-ös korong szinte már nyomokban sem tartalmazott fémes ízeket.
A Wasteland viszont igen.
Nem sokat, de a semminél azért többet!

A személyes hangvétel, szomorú atmoszféra miatt egyeseknek biztos nehéz lesz befogadni ezt az 50 perces mementót.
Nekem mondjuk könnyen ment, és valószínűleg akkor is ezt mondanám, ha nem tudnám, hogy ez egy "terápiás” lemez.

A The Day After Mariusz Duda a capella énekével egyszerűen szívszaggató. Mindig is kedveltem érzelemmel teli minimáldallamait, különleges hangszínét!
Az Acid Rain már tartalmaz keményebb, játékosabb részeket is, meg egy erősen Pink Floyd-os záró etapot.
Maciej Meller gitárszólói eléggé Gilmour-osak, kedvencem a River Down Below-ban megeresztett ujjgyakorlata.
De visszakanyarodva kicsit, a Vale of Tears is vadócabb tétel, a váltások pedig zseniálisak!



A harmadik perc környékén elővezetett riffek jóval súlyosabbak, mint amilyeneket az utolsó két lemezükön hallhattunk!
Az akusztikus gitárral kísért, szinte reneszánsz hangulatú, "nánánázást” is felvonultató sorokba mindig beleremegek.

„Wading through the desert
I am wading through the desert
To the promised land
You burned to the ground”

Számomra ezek a megoldások igenis kreatívak, a szó eredeti értelmében progresszívek!
Az akusztikusan simogató Guardian Angel gyönyörű, csakis pinkfloydi mércével mérhető!
A Lament is tele van apró finomságokkal.
Ahogy a második verze elkezdődik, becsatlakozik a háttérben egy olyan pengetés, ami lehetne akár mandolin is, de gyanítom, hogy Michał Jelonek hegedűpengetései azok. Aki több dalban is közreműködik. Ebben is játszik a szokásos, vonós metódussal is, de gyanítom a pengetés is tőle ered.
Először fura lehet a közel 10 perces, instrumentális, progos témázgatásokban gazdag The Struggle for Survival. Mintha megtörné a lemez szerkezetét, kicsit nem odaillő hatást kelt.
Első blikkre nekem is voltak vele fenntartásaim, aztán a helyére került. Most már úgy érzem, hogy illik a dramaturgiába ez a szerzemény is.
Ami egyébként számomra a magyar kult zenekarnak számító Syrius, és a szintén hazai, nemzetközileg magasan jegyzett After Crying dolgaira emlékeztet.
Jó kis fúziós, jazzrockos, technikás, de nem túljátszott kompozíció ez, aminek hangulata simán illeszkedik a többi nótáéhoz.



A River Down Below-ról már korábban ejtettem szót a gitárszólója kapcsán, de a komplett dal heveny libabőrt okoz nálam. Mariusz hangja megérinti az ember lelkét, Michał Łapaj billentyűs effektjei pedig ehhez a számhoz is sokat tesznek.
Nem átlagos hangszíneken játszik a srác, nem átlagos dolgokat.
Piotr Kozieradzki dobsoundja sem a szokásos.
Először fura is volt, főleg a pergő hangzása, de most már úgy gondolom, hogy ez is a koncepció részét képezi.
A címadó tételben újfent akadnak elég kemény részek, meg jó sok finomság is.
A záró The Night Before pedig megadja az album keretes szerkezetét.
Kimondottan spirituális töltetű ez a zongorával kísért dal.
De ez az egész albumra igaz.

Kiszakadt a srácokból, aminek ki kellett szakadnia. Egy személyes hangvételű, bensőséges anyag született, ami ennek ellenére szerintem mégsem lett öncélú! A Wasteland egy korszak lezárása is egyben, szóval kíváncsi vagyok, merre indulnak el a következő lemezzel.