Jóleső érzéssel gondolok vissza a ’90-es évek közepére/végére, amikor elkezdtem behatóbban ismerkedni a rock/metal zenékkel. Tény, hogy kezdetben a dallamos, heavy/power muzsikák fogtak meg, aztán ahogy teltek az évek, tágult a horizontom, úgy jöttek az extrém muzsikák is. Bár a mai napig megmaradtam dallam-pártinak, vagyis a tiszta/dallamos ének sokkal inkább lázba tud hozni, mint a hörgés, morgás, károgás, idővel egyre kevesebb heavy/power metalt kezdtem hallgatni.
Az utóbbi időben viszont újra felfedeztem néhány e stílusban alkotó zenekart.
A brazil Angra mondjuk nem régi kedvenc. Bár tisztában vagyok kult státuszukkal, de 1-2 albumukat füleltem csak meg anno, azokat is inkább csak felületesen.
Rémlett, hogy pár éve énekesváltás történt náluk, de csak a február közepén megjelent, nem épp tipikus power metalos borítóba bújtatott, sorrendben kilencedik nagylemezük, az ØMNI döbbentett rá, hogy a jelenlegi dalnokuk Fabio Lione. Aki annak a Rhapsody-nak volt az énekese, mely banda első két lemeze sokat pörgött nálam gimis koromban.
Részben miatta, részben a borító és a lemezen átívelő sci-fis koncepció miatt tettem egy próbát az ØMNI-val.
És nem bántam meg!

A Light of Transcendence úgy indul, mint egy Rhapsody nóta, gyors tempó, szimfonikus háttértámogatás, fütyülhető gitártémák és Fabio összetéveszthetetlen, fogós énektémái.
Majd 02:30 körül átmegy thrashesen progos riffelésbe és szólóorgiába a történet.
Nem is rossz!
A Travelers of Time viszont még izgalmasabb, a kezdés egyértelműen a gyökereit megtaláló/felvállaló Sepultura dolgait idézi, a törzsi dobolással és azzal a grúvval. Rafael Bittencourt-ot sokan a gitárosok krémjébe sorolják, valóban parádézik a bő egy órás játékidő alatt. Felipe Andreoli basszusgitáros nevét nem nagyon emlegetik, pedig ő se akármiket muzsikál össze!



A Black Widow’s Web két vendégénekesnőt is felvonultat. A tiszta énekkel operáló hölgy hangja tetszik is, viszont az Arch Enemy aktuális ordibátora, Alissa White-Gluz inkább ront, mint javít az összképen. Igaz, kb. tök mindegy lenne, ki hörög a dalban, mert szerintem egyszerűen nem ideillő az extrém vokál.
Maga a szerzemény még ezzel együtt is erős, de nem érzem úgy, hogy az Angra zeneiségébe beleillik az extrém ének.
Az Insania igazi prog. csemege, a bőgőfutamok zseniálisak, és Lione Mester is hozza a fogós dallamokat. A gitárszóló elég Petrucci-s, meg a lemez hallgatása közben óhatatlanul többször eszembe jutott a Dream Theater neve, de nem tudok emiatt haragudni.
A The Bottom of My Soul kapcsán meg a Pain of Salvation.
Gyönyörű, hihetetlenül hangulatos darab, amiben Rafael énekel. Kíváncsi lennék egy olyan Angra albumra, amely összes nótájában ő lenne a fő dalnok! 
Ugyanis ez a szám heveny libabőr!



A War Horns prog/power támadása pillanatok alatt kirángatja az embert az álomvilágból, Lione újra alkalmazza a vibrato technikát. Középtájt tiszta olyan a hangja, mint James LaBrie-nek.
A Caveman az újabb Sepu-rokon tétel. Még portugálul elővezetett törzsi kórus is hallható benne. Azok a mocsok groove-ok! Így hangzik, amikor a Sepu folkos ösztönzenéje keveredik a DT technikás power/prog. metaljával. A középrész fretless basszusgitár trükközései bámulatosak!
A Magic Mirror címéhez hűen mágikus, a versszakok a Yes szellemét is megidézik, a refrén meg… Bődületes!
Az Always More egy újabb atmoszférikus gyöngyszem, mesebeli hangulattal és erős Dream hatással. Másnak is feltűnt, hogy a megjelenése idején sokat kritizált The Astonishing egyes témái, hangulata azóta jó néhány zenekar albumán visszaköszönt?
Zárásként az ØMNI - Silence Inside és az ØMNI - Infinite Nothing csendül fel. Előbbi egy szépen építkező, monumentális prog. csemege, fretless basszusgitár kényeztetéssel, delejező énekdallamokkal, utóbbi pedig egy instrumentális, klasszikus hangszereken előadott darab.
Komolyzene.
De minimum filmzene.


Mint ahogy komoly zenélés megy végig a lemezen, az Angra tagjai sem akármiket játszanak, mégsem technikázzák szét a számokat, hanem kerek dalokban gondolkodnak.

Prog/power fronton nem valószínű, hogy az ØMNI-t bárki is űberelni tudná idén!