Akárhogy nézegettem képeket a kanadai Wake zenekar tagságát illetőleg, mindig úgy éreztem, hogy az orromnál fogva vezetnek. Itt van rögtön ez a bandafotó, ahol a politikai korrektség jegyében megjelenik fekete és fehér (póló), valamint a minőségi vörösbort kortyolgató finoman kivarrt motoros az előtérben, mellette a tipikus fürdőnacis jóbarát, akivel jókat lehet sörözgetni az asszony távollétében. Nevük alapján akár még egy, a 80-as évek végén, 90-es évek elején tevékenykedő csajozós hard rock együttes is lehetne. Egyedül a bal oldalon, sandán leskelődő srác sejtet valamit az elkövetkező zenei élményről, akinek arcára van írva, hogy most pofán leszünk bszva, ha akarjuk, ha nem.

    A Wake ugyanis hazájának szép lassan megbízható, valódi múlttal rendelkező deathgrind, grindcore brigádjává növi ki magát köszönhetően annak, hogy 2009 óta már három minőségi aprítást tudhat a háta mögött, a következő lépcsőfokon pedig ott ül a jelen tárgyalt album, a Misery Rites. Általában a lassú vonaglások szerelmeseként nem gyakran nyúlok a stílus lemezeihez, de a Wake gyakran csendül fel az arra érdemes feladatok végzése közben, mert megfelelő szinten csalogatja elő a szükséges tesztoszteront a rombolást és erőfeszítést igénylő munkavégzéshez. Az olyan tapasztalt zenészek kezében, mint a technikás death körökben is forgolódó Arjun Gill gitáros (Path To Extinction, Premonition, Moosifix), valamint a mélységről sludge zenekarokban rutint szerző Reid Gennutt basszer (Celestial Machine) igazán súlyossá válik a sok esetben bohóckodásnak szánt aprítás, Kyle Ball (Kataplexis) sokszínű haláltusája a mikrofon mögött pedig tovább árnyalja a képet. A Misery ráadásul valamelyest lépéseket tett a klasszikusabb irányvonalat képviselő death metal irányába is, pont ezért hosszabb lett a maga 27 percével, mint két vadállat elődje, a False és a Sowing The Seeds Of A Wortlhless Tomorrow, de küldetését, hogy zenével adózzon a káosz, pusztítás istenségeinek, nem felejtette el.
    Erre kitűnő bizonyíték a lemezt nyitó Exhumation két perces menetelése, kínszenvedése, mely során hamvaiból éled újjá egy elveszett lélek egy rothadó testben, mintegy bevezetve minket a kiadvány poklába. A Misery Rites aztán beletapos a gázpedálba és a tetem felett zümmögő hiperaktív légyként, vigyorgásra álló szívószervével csap le a bőr híján védtelen nedvek tengerére, hogy a könnyed csiklandozás érzete mellett belőlünk lakmározhasson. Nem vesz vissza az arcból az Embers sem, melynek a hátterében húzódó kaotikusnak tűnő gitárok időnként meglehetősen monumentális pusztítás képét képesek elénk tárni. A Rot végén brutális bólogatni valót kapunk, aminek húzóssága a Paradigm Lostban is folytatódik, sőt, időnként már-már beteges doom metal szintre lassul. Utóbbi nem csak a legdurvább tétel tehát, de egyértelműen a kedvencem is a lemezről. Ezen a változatos úton halad tovább az egyébként teljes mértékben egységes színvonalú lemez az Exile segítségével, majd ismételten a féktelen pusztítást helyezi előtérbe a Rumination és a zseniális Bitter Winter tételeken keresztül. A kiadvány végére sikerült még így is egy rendkívül erős szerzeményt tenni, a műfajához mérten szokatlanul hosszú Burial Groundot, ami 7 perces játékideje ellenére nagyon változatos aprítás lett.
    Remek agresszió bomba a Wake új lemeze, csak ajánlani tudom a dühöngeni vágyóknak, főleg azoknak, akik ezt okosan szeretik tenni. Viszonylagos rövidsége pedig sokat segít az emészthetőségben, ami időnként nem árt, mert vastag hangzása miatt meglehetősen nyomasztó is tud lenni.