A veterán, brit extreme metalos Cradle Of Filth a 2015-ben megjelent „Hammer of the Witches” albumukkal emelte keserű mérgekkel teli ón-kupáját a múltra és az éj hollófekete szárnyain emelkedett egy új zenei korszakba, levetkőzve sírmélyi béklyóit, melyek meghatározták őket oly sok éven át. Ennek a mesteri szintnek kiteljesedése, az előző év őszén megjelent új nagylemez a „Cryptoriana - The Seductiveness of Decay”, a homályból és sötétségből újjászületett tökéletesség, mely minden korábbi formáját felülmúlja.
A szigorú erkölcsös értékeket valló brit Viktória királynő után elnevezett angliai 19. század számos újítást, megújulást hozott, nem csak gazdaság és az ipar terén, hanem társadalmi, kulturális, tudományos életben is. A kívülre legszebb arcukat mutató, jólétben tobzódó nagyvárosi arisztokrácia, a pezsgő kulturális és gazdasági virágzás tövében ott volt a nyomor és a romlott erkölcs társadalmi árnyékszéke. A pokol földi templomai: a létminimumban tengődő szegénynegyedek, dologházak, taposómalmok, füstös sötét gyárak, amik szemről szemre őrölnek fel mindent, ami az életnek szent volna. A kor embere másként viszonyult a halálhoz, talán mert igen gyakori látogatónak számított a mindennapokban. A túlvilág tükre mögé történő betekintés, okkultizmus és a szellemvilággal való kapcsolatteremtés vágya nagyon népszerű volt az egyébként kívülről erkölcsös és vallásos értékeket mutató polgárok körében. A síron túli, kísérteties világ szimpátiája hatással volt az irodalomra, művészetekre (pl. népszerű volt dolognak számított halott hozzátartozókkal való fogózkodás, de olyan meglepő területeken is megjelent, mint a kertépítészet.). A viktoriánus kor sötét hangulata és a túlvilági dolgok iránt táplált vonzalma szolgált az album ihletéséül. Utalva eme furcsa és komor atmoszférára, a korszak neve megjelenik az albumcímben is („Cryptoriana”).
A gyér gyertyafény sápadt arcokat világít meg, egy kortól és koromtól megsötétült bútorokkal és tapétával övezett helységben. Az alakok egy asztal körül foglalnak helyet és átadják a világunk hatalmát a túlvilág képviselőinek…
A szeánsz megkezdődik, az „Exquisite Torments Await” erős szimfonikus betétje és kórusa kíséretében kiáltja ki a halál diadalát az élet felett. Itt most az élők csak szánalmas bábok a végítélet színpadán! A hívásra a holtak legyőzik a sír hatalmát, és a „Heartbreak and Séance” háborúban elhunyt kedvesét keresi az árnyvilágban.
A “No Memento Mori” halandó létre történő reflektálásnak a tagadásaként jelenik meg, hogy az élet a halálban teljesedik ki, vagyis a világi lét nehézségei és megpróbáltatásai a túlvilágon térülnek meg. Azonban, nincs a halálban vigasz, a szenvedés örök! Az egyik legerősebb darab a lemezen. A gyönyörű és hangulatos képi világgal készített videó hibátlan vizuális megjelenítése a dalnak. Az álom a halál testvére, és itt maga egy álomszerű szépség formájában érkezik a végzet, az " Achingly Beautiful”. A sötétség bilincsébe zárt szívet még a végső-éjként ránehezedő szemfedél sem szabadíthatja fel. Következik a bíbor színű éjszaka szülötte a „Wester Vespertine”. Személy szerint a kedvenc tételem az albumról. Nem akarok túlzó lenni, de egy klasszikus zenei mű lehet hasonlóan megkomponálva. Elsöprő erejű, ugyanakkor az albumra egészében jellemző melodikus, riff-orkánt hallhatunk. A gyönyörű, vénuszi álarc mögött ott a bomlás és belső világunk feneketlen rothadása, a "The Seductiveness of Decay" manifesztálódik az árnyak tömegéből. „Horror victorianorum”… halott dolgokhoz való vonzódás és túlvilági bepillantás a szellemvilág kórusának kíséretében. London, a sötét elixírt magába rejtő gyönyörű ékszeres doboz okádja ki magából förtelmes tartalmát a homályos viktoriánus utcákra.
A temetői homályból kibontakozik a síron túli bosszúvággyal teli lélek a „Vengeful Spirit”. A sötétség rózsatövisként szívbemaró síri bilincse, mely végül teljesen felemészti a lelket! A bűnöket elrejtő éjszakában támad kegyetlen húsbavágó riff-karmaival a „You Will Know the Lion by His Claw„. Az elhangzó „Damnatio ad bestias”, talán az emberi lélek szörny-szerű oldalának a csábítására utalhat. Nem tartom kizártnak, hogy a 19. században az arisztokrácia körében annyira népszerű, egzotikus tájakon tett vadászatok misztikája ihlette a dalt. A „Death And The Maiden” az album zárótétele. A romantikus, goth-horror színpadkép teljes kibontakozása. A képzeletbeli szín és képi világ zenei formába öntött tökéletessége és méltó záróakkordja a lemeznek.
A szeánsz végetér, a függöny halotti lepelként gördül le, az alakok lassan elhagyják a szobát. A gázlámpák szomorú, gyér fényében a távozókat elnyeli a ködtől, szmogtól roskadozó dohos bérházak árnyai…
Úgy gondolom, hogy nagyon is fontos a borító, mert az is a mű része. Nagyban meghatározza az album hangulatát a vizuális összkép. A borító a litván származású művész Artūrs Bērziņš munkáját dícséri. Itt sem lehet panasz a külcsínire (bár szerintem, nem lett annyira ütős, mint a „Hammer Of Witches” album borítója, ami számomra a kedvenc metal lemez borítók egyike, valamint a Salem c. sorozat hangulatára emlékeztet). A központi alak ábrázolása, a koporsóban álló kedves, véres szőkeség, Sandro Botticelli „Vénusz születése” (1480?) festményének a koncepcióját tükrözi. Reflektálja a fény-sötétség dualitását. Professzionális koncepció, a szépség mögött ott az emberi lélek szörnyű és sötét oldala, annak groteszk kettőssége. A borító színvilágát is nagyon eltalálta a művész, igazi viktoriánus „tarkaság”. Az igényes szövegkönyvben helyet kapott grafikák is gyönyörűek. Mindegyik egy önálló remekmű. Ezek szintén Artūrs Bērziņš keze munkáját dicsérik. A művész stílusa tökéletesen beleillik a zene atmoszférájába.
Nagyon vékony az a választóvonal, ami az olcsó vásári produkciót elválasztja a hangulatos, igazi horror-goth alkotásoktól. A Cryptoriana albumon a Cradle of Filth nagyon jól mozog ezen a vékony mezsgyén, nem esik túlzásokba, megfelelő mennyiségben, ízlésesen használja a stílus követelményeiként alkalmazott nagyzenekari betéteket, kórusokat. Martin „Marthus” Skaroupka billentyű témái, kamarazenei betétei ízlésesen igazodnak a hangképhez, ezekből is épp annyit kapunk a dalokban, mint amennyire szükség van. Nem válik giccsessé, erőltetetté. Véleményem szerint, a banda eljutott oda, hogy elhagyja a fogyasztói igényeket stabilan kielégítő albumok gyártását és elkezdtek önmaguknak zenélni, vagy legalábbis beépíteni a zenéjükbe a korai hatásokat. A régi vonalas heavy metal hatások (Iron Maiden, King Diamond) tetten érhetők a riffekben. Ez kimondottan szellőssé és frissé tette a hangképet, azonban nem veszített a dinamizmusából és karakteréből. A bandához csatlakozott két új sötét herceg, a cseh Marek „Ashok” Šmerda és az angol származású Richard Shaw gitáros duó dallamos, ugyanakkor erőteljes szóló és riff örvényei is (a 2015-ös „Hammer of the Witches” albumon hallhattuk őket először) komolyan hozzájárultak ahhoz, hogy friss vér kerüljön a szendergő matuzsálem vámpír fekete szívébe és ismét, újult erővel induljon éjjeli vadászatára. A női énekért, narrációért felelős kanadai származású Lindsay Schoolcraft szintén a „Hammer” albumnál csatlakozott a zenekarhoz. Karakteres énekhangja megfelelően párosul a zenével, hullámtörőként lágyítja a fekete fém áradatot. Schoolcraft énekhangja mellett feltűnik a "Vengeful Spirit" című dalban vendégszereplőként a korábbi Leaves’ Eyes énekesnő, Liv Kristine is, akit a 2004-es „Nymphetamine” albumon hallhattunk. Dani a vokál terén a maximumot nyújtja, talán kevesebbet operál a dögszerű sikolyaival és inkább az ércesebb „ black metal” hangját használja többet. A szövegek továbbra is nagyon igényesek. Magas szinten fogalmaz, és nagyon jól visszaadja a szavakon keresztül a „goth-horror” hangulatképet.
A hangzásra eddig sem lehetett panasz, jól szól a lemez. A 2010-es „Darkly, Darkly, Venus Aversa „album óta közreműködő Scott Atkins producer tisztes munkájának a dicsérete. A hangszerek elkülönülnek, nem nyomják el egymást. Ez bizony fontos egy ilyen komplex muzsikánál, hogy ne váljon ízléstelen és bántó kakofóniává. A vokál is szépen, kötelességtudóan középen helyezkedik el. Bizonyos daloknál a kórusok és billentyű témák a zene alá vannak keverve („You Will Know the Lion by His Claw „vagy a „Vengeful Spirit”), így annak részévé és hangulati elemeivé váltak. Minta egy külön hangszert hallanánk a „háttérben”. Persze a kellő helyen megfelelő teret kapnak. A lemezen nyolc tétel kapott helyet. Mindegyik dal kétségtelenül komplex, önálló mestermunka 6-7 perc körül mozognak. Korán sem érezzük, hogy sok lenne, nem válnak unalmassá, fárasztóvá. A digi pack kiadáson még helyet kapott két bónusz dal is, a „The Night At Catafalque Manor” című mestermű (engem a „Funeral in Carpathia” c. dal energiájára, stílusára emlékeztet) és egy igen jól sikerült, az album képbe abszolút mértékben beleillő feldolgozás az Annihilatortól, ami nem más, mint a banda 1989-es „Alice in Hell” című albumán szerepelő „Alison Hell”.
Szerintem nem élek nagy szavakkal, amikor azt mondom, hogy egyszerűen nem találtam hibát az albumban, pedig nem vagyok elkötelezett „Cradle hívő”. Azok számára, akik óhatatlanul be vannak oltva a nagyzenekari betétekkel átitatott, gótikus ízvilágú extrém metal zenék ellen, nem hiszem, hogy a „Cryptoriana” megváltást hozna. Viszont úgy gondolom, hogy a zenei felfrissülés miatt sokkal több lesz az a zenerajongó, akiknek a gyűjteményének ékes darabja lesz ez az album. Hogy ez egy múló fellángolás a zenekar életében, vagy, hogy valóban egy újabb szintre lépett a csapat, azt majd az idő eldönti, minden esetre őszintén remélem, hogy jó pár hasonló mesterművel fog még minket megajándékozni a veterán brit csapat. A következő album megjelenéséig is enyhíti a várakozás fájdalmát a várhatóan márciusban megjelenő, teljes mértékben újrakevert (nem szimplán csak remasterelt) legendás „Cruelty and the Beast” album, mely 20 éves évfordulója alkalmából kap teljesen új köntöst Scott Atkins producer gondoskodó kezei alatt. Kíváncsian várom a végeredményt.
Köszönöm az pozitív visszajelzést és Boymesternek a segítséget, a vizuális tupír és a megjelentetés kapcsán!
Köszönöm az észrevételt és elnézést a hibáért. Egy kicsit bajlódtam a szerkesztéssel, a címlistát is javítanom kellett, valószínűleg ekkor törölhettem ki a dalt.
Igen, a "Dusk" album a mai napig teljes mértékben megállja a helyét, pedig nem egy mai darab. Szerintem nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a témák tényleg egy komolyzenei mű felépítését, szintjét adják vissza gitáron.
Első cd-m amit vettem az a Dusk volt, pedig nem is volt még cd lejátszóm, de annyira tetszett amit csinálnak, hogy befektettem miattuk.
A mai napig kedvenceim kötött vannak, kevés olyan banda van az extrém vonalon, akik gitáron képesek minden lemezt telepakolni csúcsminőségi és fogós témákkal.
Remek írás: zenei és történelmi áttekintő!
Annyit, hogy a lemez 8 dalos, 1 kimardt:
5. The Seductiveness of Decay -- Én gyönyörű életem,
szarvas, vidd tovább.
Én csodaszép életem,
róka, vidd tovább.