Meglehetősen hányattatott sorsú zenekarként indult Stockholmban 1988-ban az epikus doom metalt játszó Sorcerer, melynek alapító tagjai sem igazán helyezték előtérbe a bandát. Johnny Hagel basszer a Tiamat kedvéért vált meg tőlük, Tommy Karlsson dobos felszívódott az éterben, akárcsak Peter Furuid gitáros, akit gyakorlatilag az indulás után Mats Liedholm váltott. Anders Enberg szerencsére nem pocsékolta el tehetségét, bár igazán átütő sikerek nem vártak az énekesre (Dreams Fall, Speaking To Stones, Lions’s Share, Section A). Nem nagy újdonság egy sikertelen indulás, a Sorcerer esetében azonban nagyon sok kiéhezett zenerajongó maradt a semmit markolászva, mivel a rövid élettartam alatt a banda rögzített két, majdnem albumnyi hosszúságú demót, amiben olyan esszenciális epikus doom metalt hozott össze a társulat, amire mellettük ebben az időben a Candlemass és a szintén induló Solitude Aeturnus volt képes. Nem is véletlen hát, hogy még John Perez bandája is elismerően csettintett a kiadványokra és segítették annak újbóli kiadását. A kult státuszba kerülő, folytatás reménysugarával sem rendelkező demókat sokan ölelték keblükre, a rajtuk szereplő dalokból pedig két nagyobb volumenű válogatás is napvilágot látott, amik szintén felértek volna egy hivatalos albummal.


    2010-ben pedig megtörtént a csoda, a Sorcerer feltámadt hamvaiból, ráadásul az eredeti tagok többségének felvonultatásával. Ebből a legfontosabb véleményem szerint Anders, akinek orgánuma bőven odatehető a műfaj legjobb énekesei mellé. A nagy összeborulást azonban sokáig csend követte, a rajongóknak így is 2015-ig kellett várniuk a visszatérésre, amihez az In The Shadow Of The Inverted Cross album szolgáltatta a zenei aláfestést. A lemez azonban jóval közelebb volt az Anders féle power/heavy metal csapatokhoz hangulatban, mint amit elvárhattunk tőle, de így is egy nagyon minőségi produkció született, a hangpróbán is összehozott magának egy teljesen megérdemelt 7 pontos átlagot. A több évtizednyi várakozást most szerencsére csak két éves szünet követte és már itt is a The Crowning Of The Fire King, amire most már tényleg azt mondhatjuk, hogy megérte várni rá, mert biztos vagyok benne, hogy a doom metal kedvelői erre vártak már jó ideje és többet fog forogni elődjénél. Ennek legfőbb oka, hogy végre megkapjuk a várva várt himnuszokat és áriákat, ugyanakkor a Sorcerer megtartotta gyökereiben a klasszikus heavy metalt is, amitől egyedivé tudott válni. A bónusz dalokkal egy óra fölé tornázott epikus doom zuhatag pedig már csak hab a tortán, ami után elégedett vigyorral nyalogathatjuk ujjainkat és végre egy fokkal kevesebbet panaszkodhatunk a Candlemass eltűnése és a Solitude tetszhalottsága ellen.
    Ha már Leif társaságát emlegetjük, ők szoktak hasonlóan erős dallal és nagy lendülettel nyitni, mint ahogy most a Sirens teszi. Súlyos menetelés középtempóval, természetesen hibátlan énekkel és az emlegetett power/heavy metalos vonalra emlékeztető, csordamódra prezentálható refrénnel. A Kristian Niemann, Peter Hallgren gitáros páros munkájára sem panaszkodhatunk, bár pont a nyitó dalban hallható némi áthallás a remek szólók ellenére.