Életemben nem találkoztam még a Disharmonic Orchestra zenéjével, pedig ilyen névvel illett volna bevonzaniuk maguknak a magamfajta csókákat. Így nem maradt más, mint az utánanézés és a pótolgatás, mielőtt nekileselkedtem volna ennek az egyes körökben kultikusnak számító bandának. Abban már biztos vagyok, hogy ez nem az én köröm, mert a zenekar klasszikusnak számító albumai messzemenően idegesítettek minden zenei megoldásuk mellett, már csak azért is, mert szerintem még a saját korukban sem számítottak előre mutatónak hangszeres tudásuk és törekvésük ellenére sem. Egy igen kacifántos death/thrash egyveleget próbálnak meg eladni avant-garde, progresszív metal címszó alatt, aminek kusza, időnként egészen ötletes zenei megoldásai tudnak bármiféle kapaszkodót, élvezetet nyújtani a hallgatónak. A banda gyökerei egyébként egészen messzire nyúlnak vissza, a 80-as évek végéig, ahol rövid tagcserélgetés után stabil formációvá válva kezdték el gyártani körmönfont albumaikat. A kilencvenes években mindösszesen hármat, amik pozitív visszajelzéseket hoztak, mégsem tudták igazán életben tartani a formációt. Jelen kiadvány előtt 2002-ben próbálták nagynak feltüntetni saját ötlettelenségüket, a folytatásra pedig egészen idáig kellett várni.
    Számomra szimpatikus borító alá rejtették 9 új szerzeményüket, amiket egy új basszusgitáros, Hoimar Wotawa segítségével rögzítettek. Ez azért is fontos, mert zenéjüknek fő sodrát, lendületét korábban is a basszer biztosította, Patrick Klopf húsklopfoló gitártémái és villámgyorsan megunható szövegköpködése, Martin Messner fifikásnak szánt dobjátéka ebbe kapaszkodik a kezdetek óta. Egyébként az egész lemez olyan, mintha egy a 90-es években ragadt harmadvonalas brigád konzerválta volna le egy albumát, hogy időkapszulaként szabadítsa a világra napjainban, amit természetesen semmilyen érdeklődés nem kísér. Hogy az év utolsó napját ne kínok között töltsem, szerencsére a lemez kezdete azért figyelemre méltóan sikerült, köszönhetően a címadó Fear Of Angst című dalnak, amiben a produkció minden profizmusa és betegsége egyaránt megtalálható, de mivel ezt hallgattam meg először, azért a nosztalgia faktor nagyot dobott rajta, amikor olyan előadókat juttatott eszembe, akiknek már a létezését is elfeledtem. Ilyen volt például a 90-es évek közepén tevékenykedő Biohazard és a Downset, valamint a technikásabb játékot művelő és jóval izgalmasabb Cynic. Az odamondós megoldásokról pedig régi hazai kedvencem, a Cadaveres De Tortugas is beugrott. Az időszak ismertebb zenekarainak b oldalas vagy kiadatlan dalai élednek újjá tehát a Disharmonic Orchestra megoldásaiban. Ha alapvetően hiányzik a nosztalgia faktor valakinél, ott nem sok eséllyel indul a lemez, aminek nyitó lendülete még így is csak az album feléig képes kitartani az egyébként bő 40 perces anyagban, amiről elmondható, hogy ha egy dalt hallottál, akkor már ismered az összeset. Ez nem túl hízelgő egy elméletileg kísérletezősebb zenekarra nézve. Az Aura rövid zúzása után a Protone Radius már csak egy 5 perces vonaglást, önismétlést tud biztosítani az arra kíváncsiaknak, a The Venus Between Us addig jó, amíg csak a basszus szól az elején, majd lerágott csontként folytatódik. Ugyanezt eljátssza a Rascal In Me is, aminek középtempós menetelése azért még hallgatható. Az utolsó előtti dalban előrukkoltak egy ötlettel is, némi hümmögéssel érdekesebbé tették azt az unalmas thrash metalos aprítást, ami a Flambition nagy részét jelenti. A Down To Earth aztán az avant-garde dalszerzés egyetlen erényét felnagyítva zárja az albumot: úgymond se füle, se farka nem lesz az egésznek.
    Nem egyszerű ajánlanom a lemezt bárkinek is, aki nem ragadt bele a 90-es évek másolt kazettáinak korszakába, mindezt úgy, hogy az értékes kiadványok is messze elkerülték a sok földalatti karnevál mellett. Egy olyan világot idéz meg a Disharmonic Orchestra, ami a maga korában gyorsan csúcsra lett járatva és még akkor sem számított igazán izgalmasnak, de akinek nosztalgiázni támad kedve és a garázzsal együtt leégett a kazetta gyűjteménye, az tegyen egy próbát. Minden esetre ebből megint elég lesz 10-20 évig.