A Malevolentia név egy francia szimfonikus black metal bandát takar, amely bár 2003 óta létezik, idén csupán harmadik nagylemezét jelentette meg. Ez talán annak is betudható, hogy a fellelhető információk szerint elég nagy a jövés-menés a banda háza táján. Az alapító tagok közül már csak Arbaal gitáros, szövegíró (jelen lemezen Dies név alatt) tagja a zenekarnak, és az ezt megelőző albumról is csupán Spleen énekesnő maradt mellette. Ők ketten, Raido gitárossal, Robin bőgőssel és JC Reiss dobossal kiegészülve alkották meg a Répvpliqve címre keresztelt idei albumot.


A lemezborítóból és a címből kiindulva arra gondoltam, hogy a szövegvilág Franciaországról, annak múltjáról, történelméről fog szólni, ez azonban csak félig igaz. Bár a lemez során vannak konkrét utalások szülőhazájukra, a szövegek a világ bármelyik pontjára kivetíthetők, hiszen nem nemzeti hősök dicsőítéséről, nagy tettek megénekléséről van szó, hanem a mai világrendről, illetve az annak kialakulásához vezető manipulációkról, érdekek nyomán kirobbant háborúkról, felforgatásról, a tömegeket ki-/felhasználásáról kapunk képet. Ennek megfestéséhez pedig az északi mitológiáig vagy akár Babilonig is visszanyúlnak.


Ha egy zenekar a szimfonikus jelzővel látja el magát, akkor kézenfekvő, hogy egy rövid instrumentális bevezetővel kezdi a lemezeit, valamint a lemez során időközönként ilyen átvezetőket iktat be. Nincs ez másképp a Répvbliqve esetében sem, és igazság szerint szükség is van ezekre a kis pihenőkre, hogy a hallgató felkészülhessen az intenzív támadás következő hullámára. A szimfonikus black metal hallatán talán a legtöbbünknek a Dimmu Borgir neve ugrik be elsőre, a Malevolentia zenéje azonban, ha fel is lehet benne fedezni a norvégok hatását (leginkább talán a Völuspá című dalban), sokkal kevésbé monumentális, de annál agresszívebb, amihez Spleen énekesnő metsző hangja tökéletesen illik.


Hangszeres téren a gitárok hozzák az elvárhatót, néha még egy-egy szólóval vagy váratlan váltással is meglepnek minket, összességében azonban az áramvonalasság az a szó, ami eszembe jut a játékukról, természetes medrükben, akadályoktól mentesen, de sodró erővel áramlanak felénk a hangok. Külön említést érdemel a szintetizátor használata, de nem a virtuóz megoldásokért, hanem a megfelelő adagolás miatt. Nem tolakszik, nem fojtja meg a zenét, hanem éppen megfelelő mértékben van jelen ahhoz, hogy néhol ostorcsapásszerű hangjaival, máshol örvénylésével, esetleg vészjósló vagy éppen nyugtató dallamaival adjon egy hangulati pluszt a lemeznek. Az albumról egyébként nem érdemes dalokat kiemelni, egységes minőséget kapunk végig, minimális ingadozásokkal és jól felépített szerzeményekkel. Ennek köszönhető, hogy az egy órás játékidő alatt végig képes a figyelem fenntartására. Eddig nem említettem, de külön egzotikuma a lemeznek a francia nyelv használata, amelynek eltérő jellege bár nyomokban a lemez többi részén is tetten érhető, de főképp az utolsó dalban érvényesül. Itt egy vendégénekesnek köszönhetően tiszta énekhangot is hallhatunk, így e latin nyelvnek lehetősége nyílik, hogy lágyságával és titokzatosságával a megszokottól eltérő világba repítsen minket. Az első és utolsó előtti dal által keretbe foglalt lemeznek amolyan epilógusa ez a zárótétel, amelyben az agressziót az elmúlás, beletörődés és egy kis reménysugár váltja fel.


Összességében egy kerek lemezt tettek le az asztalra a franciák, amelynek hallgatása csak egyben javasolt. És mindezek ellenére miért ennyi a pontszám? Mert igazán kiemelkedő, lelket esetleg testet mélyen megborzongató részeknek híján van az album. Ennek ellenére a stílus kedvelőinek bátran ajánlom.