Nem, legfrissebb lemezén sem tért vissza death metalos gyökereihez az Opeth.
Viszont a Sorceress már nyomokban tartalmaz fémes keménységű riffeket, gyors tempókat. Persze Mikael továbbra sem hörög.
Ellenben néha berekeszt egy kicsit.
Apró lépések ezek, de akár valami hasonlót is eredményezhetnek néhány album múlva, mint ami a Paradise Lost-nál lejátszódott. Emlékezzünk csak rá, hogy Nick Holmes a One Second idején azt nyilatkozta, hogy ha újra hörgésre adná a fejét, az számára visszalépés lenne. Hisz a dallamos énekre való átállást fejlődésnek tekintette. Aztán mi történt?
A Host után minden korongjuk kicsit keményebb, metalosabb lett az azt megelőzőnél, mígnem eljutottunk a tavalyi, The Plague Within-hez, ami nem csak a muzsikába hozta vissza a halálmetal hangzást, de Nick is revideálta korábbi kijelentését és újra elkezdett extrémkedni.
Hogy ez mennyire őszinte, belülről jövő lépés volt részéről/részükről, azon lehet vitatkozni, de azon a tényen nem változtat, hogy jó 20 éves hörgésmentes időszakot követően Holmes bátyó először a Bloodbath-ban (mely zenekarban ugye Akerfeldt alapító volt), majd anyabandájában is bizonyította, hogy tud ő hörögni is, ha akar.

Nyilván ezzel nem arra célzok, hogy ugyanez fog történni az Opeth-nél is, csak én nem tartom kizártnak, hogy a retro prog. rockra egyszer úgy fogunk emlékezni, mint a csapat egyik korszakában játszott stílusra. Ami eddig három lemezt ölel fel. A Damnation-t nem számítom ehhez, mert az egy külön "történet”.

Az akusztikus gitáros Persephone vezeti föl a korongot, majd következik az elsőként nyilvánosságra hozott címadó tétel. A kezdése kapcsán nyilván a ’70-es évek prog. bandái adják magukat, de nekem az ugyancsak a hőskor eszmeiségét/zeneiségét megjelenítő, hamarosan új lemezzel jelentkező Hail Spirit Noir is beugrott. Aztán bedobnak egy döngölős doom riffet, ami kapásból keményebb, mint az előző két CD-ről bármi. Mikael pedig itt-ott berekeszt, amolyan Dave Grohl-osan.



A dallamai, a rá jellemző szóhasználat pedig ülnek.
Maga a dal fogós, a váltások ellenére is egyben van.
A The Wilde Flowers szaggatott középtempóra épül, ütős refrénnel. És Åkesson gitárszólója sem piskóta! A "funeral pyre" kifejezés pedig szó szerint belénk ég. A negyedik perctől elcsendesedik a nóta, hogy az utolsó 40 másodperc egy olyan death metalos vágtát hozzon, amilyet jó régen hallottunk már tőlük.
A Will o the Wisp egy csodaszép, roppant hangulatos lírai darab, érzelmes gitárszólókkal.



A Chrysalis szintén fémesebb hangvételű, lendületes szám, Joakim Svalberg masszív billentyűzésével. A nóta közepén az Åkesson és őáltala elővezetett gitár, Hammond-szóló párbaj fenomenális! Mint ahogy a nyugis részben az Axenrot dobjára pakolt effekt.
Bár az eddigi nóták mindegyike tartalmazott lassú, csöndes, merengős részeket, mégis ezek egyensúlyban voltak a lendületes, rockos/metalos témákkal. A lemez közepére helyezett Sorceress 2, és The Seventh Sojourn viszont teljesen akusztikusak.
Az előbbi egy újabb retro prog. rock ballada, utóbbi viszont keleties dallamai miatt simán elmenne Orphaned Land, Myrath, vagy épp Amaseffer szerzeménynek is.
A helyzetet fokozza, hogy a korong leghosszabbjának számító, majd’ 9 perces Strange Brew is lírának indul. Ergo a lemez közepén kissé leül a hangulat.
Aztán viszont 02:10 táján hirtelen megdörren a nóta, bekeményedik, begyorsul.

A „There is a void surrounding me
No sound, and in the black I can not see
There is a chasm between you and me
You have no face, no body, no words to speak”

versszaknál a sorok között jó kis metalos kitörések hallhatók, majd egy váltott szóló a két bárdistától. Egyértelműen a Sorceress csúcspontjai között említhető momentumok.
Az A Fleeting Glance intim légkörét néha meg-megszakítják hard rockos riffekkel, a Főnök pedig két, ihletett gitárszólót is megereszt.
Az Era szintén megidézi a korai Opeth anyagokat, ha a sound modernre lenne keverve és Mikael itt-ott belehörögne a nótába, máris helyben volnánk. Axenrot picit szétüti a dalt, de bánja kánya! Vagy páva? :D
Ha már itt tartunk, a Travis Smith által jegyzett borítóról nekem Agatha Christie egyik utolsó Poirot-története ugrik be, A harmadik lány. Aki olvasta, érteni fogja miért. :)
A Persephone (Slight Return) megadja a lemez alsó keretét, ebben is, a nyitó szösszenethez hasonlóan Pascale Marie Vickery narrációja segít minket az "eligazodásban”.

A végére, íme, néhány tény:
1. A Watershed óta a Sorceress a legkeményebb Opeth lemez.
2. Színes, változatos dalcsokrot állítottak össze Akerfeldték.
3. Az album hangzása nyersebb, horzsolóbb a Pale Communion-éhez képest.

Ezek talán közmegegyezés tárgyát képezhetik. A többi pedig teljesen szubjektív. Nekem jólesik hallgatni az albumot és kíváncsibb vagyok, mint valaha, hogy legközelebb mit fognak lépni!