Nagy Zsolt barátomnak, aki a Felvidéki Rockmagazinon hoz cikkeket, van egy nagyon jó írása, amiben bemutatja, hogy a zeneipar visszásságai miatt a nagyobb csapatok is a fennmaradásukért küzdenek. Ha nem a zenekarok, akkor a tagok... Daniel Liljekvist a Katatonia volt ütőse több, több mint két évvel ezelőtt tette közzé a hírt, miszerint a munkájával és a családjával nem tudja összeegyeztetni a zenekarral kapcsolatos teendőit. Ilyenkor előfordul, hogy az adott zenész egy kisebb, kevesebb aktivitást igénylő csapatba száll be, jelen esetben is ez történt. Sajnáltam volna, ha egy ilyen fantasztikus tudással bíró zenész, mint Liljekvist végképp abbahagyja... Korunk egyik legjobb dobosának tartom. Hihetetlenül univerzális a játéka, képes a dinamikus jazz dobolástól kezdve a húzós rocktémákon át a durva metal csépelésig mindent villantani - zenei környezet függvényében.


Ennél a cikknél nem fogok részletekbe belemélyedni, a dalokat boncasztalon szételemezni, egyrészt mert a tárgy szolgál annyi impulzussal számomra, hogy könnyen megy róla az írás, másrészt mert az igazán nagy alkotásokat mindig egészben szeretem tárgyalni. Tudatlanságomat viszont előre kell bocsássam: az In Mourningot eddig nem ismertem (hallottam az előző lemezt, de nem is emlékszem rá). Mikor a bandafotót először láttam, akkor esett le, hogy ez valami szupergrupp lesz. Liljekvistet egyből kiszúrtam, és bár az October Tide tagokat nem ismertem arcról, mégis ismerős volt a társulat fizimiskája. A frontember Tobias Netzell és a basszeros Pierre Stam ugyanis onnan lehet még ismerhető. Lényegében ők ketten hozták létre ezt a most már tizenhat éve praktizáló svéd együttest. Ha már basszus... és akkor hadd csapongjak egy kicsit. Akik már unásig ismerik a basszusgitár iránt érzett vonzalmamat, az alábbi bekezdést nyugodtan átugorhatják...

Ugyebár van ez a fémzenei műfaj, ahol nagy divat volt, van, és lesz mindig is ezt a mackós hangszert háttérbe tolni, legalább is a primitívebb alműfajok művelői körében. Emiatt létrejött (főleg a progmetal berkeiben) egy olyan szemlélet, hogy lehet azt jazzesen, funkysan is kezelni, mármint virgatengerrel bizonyítani, hogy a basszer is hangszer a metalban. Borzalmas kezelése a problémának! Tekintettel arra, hogy a metalt a lüktetés (dob), horzsolás (gitár), dög (basszus) és az ének jellegzetessége teszi azzá ami, hibának érzem széttekerni a dolgokat. Bármennyiszer találkoztam a tech-basszusgitározással, csak megerősítette a véleményemet, hogy a metalban a basszuson egyszerűen kell játszani! Azonnal hozzáteszem, hogy nem primitíven, hanem egyszerűen. Hosszú döngölt hangok, és nagyon alaposan átgondolt, érzéssel odatett pendítések azok, amik egyedül dögöt adhatnak szeretett zenei műfajunknak. Más részről soha nem fognak olyan gitárt építeni, ami képes lesz a basszusgitár erejét pótolni, jöhetnek itt az ultrabrutál humbucker hangszedőkkel vagy a nyolchúros rondaságokkal, a mackó lesz mindig az, ami a gyomorba ható súlyt belelöki a zenébe. Természetesen ezt az egyszeri metalrajongó, aki egész koncert alatt az énekest és a gitárost bámulja, abszolút nem vágja. Szóval basszernek lenni egy hálátlan, de mégis hatalmas feladat.

Innen lehet folytatni a cikket, ha nem volt Ön kíváncsi az okoskodásomra...
A lemezen fantaszikusan vannak a hangszerek megszólaltatva, a sterilitás sem zavaró, mivel gyakran kalandoznak el a lágyabb rockosabb, post metalosan alternatív vizekre is (azt igértem, hogy nem boncolok, de megelőzendő, hogy a kőmetalosok belém kössenek, amiért a post kifejezést mertem leírni, mégis...) mint például az Ashen Crown végén vagy egyből a következő dal elején. A basszus fantasztikusan döngöl, és a játék is lényegre törő, nagyon nagy íveket húz végig a gitárok alatt, amikor pedig elszállós részek vannak, ügyesen árnyal a kifinomultabb témákkal. A gitártémák is hihetetlenül változatosak és felszabadultak. Nincsenek Iced Earthöt vagy Slayert leköröző riffek, és a szólók sem fogják megríkkatni Jeff loomist, viszont az érzelmek teljes spektrumát képes a banda a hathúrosok segítségével (is) megfesteni. Az énekre ugyanez értendő. Változatos és színes, mindig az adobb műfajhoz passzoló. A dob meg hát... Tényleg az egyik kedvenc dobosom Liljekvist, a játéka sosem üti a zenét, gyönyörűen együtt halad vele, és hihetetlenül támasztja azt. 


A dalok sorrendje is okos, hiszen pattogósan, lendületesen indul a lemez, az elmélyülést igénylő témák a középrésznél hallhatóak, majd a végére lettek időzítve a legjobb megoldások. Számomra a kedvenc a lemezen a The Call to Orion. Zseniális nóta. A technikai kitérők ötvöződnek a "kevesebb több" elvvel. Az a refrén! A gitárosok ráérzősen elfelejtenek felső hangot odafogni az alaphang mellé, így gyakorlatilag teljes egészében a basszusgitárt erősítve hoznak lérte egy lávaözönt. Na... Már megint részletekbe bocsátkoztam...

Ilyenkor szoktam ajánlót írni a végén, hogy kik hallgassák meg a tárgyban szereplő lemezt. most csak ennyit írnék ide: mindenki.
2016-ban szerintem így kell korhű, kísérletezős metalzenét klasszikus elemekkel megfűszerezve igényesen játszani. Sokat okádok arról, hogy a metalnak mocskosnak és koszosnak kell lenni, de amikor a kemény fém elemek csak kétharmadban dominálnak, és amellett megjelennek más műfaj jegyei is (post metal!), ez az elméletem bukik - itt aztán a hét égig lehet polírozni a hangzást, hiszen nem a kizárólagos durvulás a cél. Hanem az ember érzelmi kapuinak a megostromlása. Az Afterglow lemez nálam minden kaput beszakított. Ezidáig az év aranylemezese a képzeletbeli dobogómon.