Nemrég írtam az 1998-ban alakult, így akár már veteránnak is nevezhető brit Raging Speedhorn split anyagáról, amit az angliai DesertFest-re dobtak ki a Monster Magnet-tel közösen. Nos, ott már bemutattam a bandát, így erre nem térnék ki.
Nézzük inkább, mit rejt a bő negyven perces Lost Ritual című, ötödik és egyben visszatérő albumuk!
A 2014 óta ismét aktív Corby-beli hattagú banda stílusát egyfajta HC és sludge keverékként vagy inkább ötvözetként tudnám megfogalmazni, annyi kitétellel, hogy a tíz tételes album dalaiban hol ez, hol az a hatás érvényesül erőteljesebben. Persze van itt még más is, mert a lemezt záró Unleash The Serpent meg doom. Na, nem a klasszikus értelemben, de olyan vonszolós és málházós téma, amire nem tudok jobbat. Ez egyben az album második leghosszabb darabja is.

Már a splitnél is feltűnt és itt sem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy a két vokalista adta lehetőségeket nem használják ki. Ez persze abból adódik, hogy az eredeti énekesek, azaz Frank Regan és John Loughlin páros elég hasonló dolgokat hoz. Én legalábbis nehezen tudom elkülöníteni az énektémákat.

A nyitó Bring Out Your Dead nem hagy kétséget afelől, hogy itt nem széplelkeknek szánt dalcsokor érkezik.



A stoneres kezdetű, később doom-os, Neurosis-féle post metalba forduló, sludge-os Halfway To Hell már ismerős.



De nézzük tovább, milyen hatások lelhetők még fel a dalokban! A Motorhead alig meglepő módon Lemmy-eket idézi, igaz nem túl direkt módon, némi HC-s csordavokállal kiegészítve.
A nyers vokalizálás itt-ott - például az Evil Or Mental-ban - Rob Zombie korai dolgait is eszembe juttatta, úgy az Astro-Creep lemez idejéből.

Az album leghosszabb tétele címet is kiérdemelt doom/sludge Ten of Swords-ot érzem a lemez egyik kiemelkedő pillanatának. Ebbe még némi stoner íz is vegyül a gitárosoknak köszönhetően, s a vokálban is sikerült kicsit változatosabb vizekre evezni. Szerintem klipért kiált a dal!
A Dogshit Blues a nevével ellentétben nem blues, sokkal inkább hardcore, sőt, mondhatni punk/HC. Az együtténeklős refrént jól elkapták. Persze úgy két perctől már lassulnak.
A The Hangman megint a sludge-osabb végéről közelít, itt a suttogós vokál tesz hozzá a dalhoz.
A Shit Outta Luck meg a Comin’ Home nem árnyalják tovább a képet. Tölteléknek épp nem nevezném őket, de mondjuk azt sem mondanám, hogy hiányoznának…
Szerencsére a már említett zárótétel sokat hozzátesz a Lost Ritual-hoz, s kedvet is csinál az újbóli meghallgatáshoz.

A produkciós munkába nem tudok belekötni, a borító meg kifejezetten jól sikerült.