„Hogy valaha a rock/metal történelem halhatatlana között fogjuk-e emlegetni ezt az alkotást, nem tudom. Akár igen, akár nem, tűkön ülve várom a második részt!”

Ezekkel a gondolatokkal zártam a Vanden Plas Chronicles of the Immortals: Netherworld (Path 1) lemezének ismertetőjét.
Aztán mégis úgy alakult, hogy majdnem elkerülte figyelmemet a folytatás/befejezés. Ez egyértelműen korunk jellegzetes tünetének köszönhető, annak, hogy életünk minden területén dömping van, túlkínálat, a bőség zavara, stb. Naponta több száz, vagy inkább ezer album jelenik meg világszerte. Gyakorlatilag követhetetlen a zeneipar által végrehajtott tömegtermelés. Mondhatnánk ez lett az eredménye a folyamatos technikai fejlődésnek, mert manapság már nem kell méregdrága stúdió, sem pedig lemezkiadó ahhoz, hogy egy zenekar/előadó meg tudjon jelentetni egy albumot. Ez egyrészről örvendetes, másrészről viszont aggasztó az olyanok számára, akik szeretnek lépést tartani, naprakészek lenni a friss korongok terén. Ez akkor sem könnyű mutatvány, ha csak 1-1 stílusirányzatot veszünk figyelembe, akkor meg pláne nem, ha az ember a rock/metal, mint nagy egész iránt érdeklődik. Mivel én jó néhány műfajban szeretek kalandozni, így próbálom követni az eseményeket, több-kevesebb sikerrel. Nos, a Chronicles of the Immortals: Netherworld II majdnem megtréfált! Pedig valóban vártam a megjelenését. Ám szerencsére, ha kis fáziskéséssel is, de rátaláltam, úgyhogy megosztom Veletek a lemezről alkotott véleményemet. Ígérem, nem eresztem bő lére!

Nem szeretném ismételni önmagam, az első részről írt recenzióban ismertettem a mű létrejöttének körülményeit. És azt is, hogy egyben, nem pedig dalonként érdemes hallgatni. Ugyanez a megállapítás természetesen a második részre is érvényes. Sőt, most már adott a lehetőség a két "felvonás” egymás utáni lejátszására. Előre szólok, az még edzett proggerek számára is túladagolást okozhat, tehát csak lassan a testtel! :D
Bevallom, nekem is csak egyszer sikerült…
De a két CD külön-külön simán lecsúszik!
A friss opuszon akadnak zenei átfedések, recirkulált témák, ami ez esetben magától értetődő. Úgy érzem érdemes lett volna dupla CD-n, egyszerre kiadni A halhatatlanok krónikáját. Még akkor is, ha tényleg megfekheti az ember gyomrát az egyvégtében való fülelés. Ugyanis a két rész úgy összetartozik, mint a „borsó, meg a héja”. Persze dramaturgiailag nem ugyanúgy épül fel a két etap. Az első részben többször felbukkanó narráció ezúttal száműzve lett. Mégis, ennek ellenére teátrálisabbnak, képszerűbbnek érzem a folytatást/lezárást.
És talán összességében színesebb, változatosabb dalok kerültek a friss lemezre.



A Stone Roses Edge hallatán fülig ér a szám, mert olyan erősen idézi meg hazánk emblematikus, jobb sorsra érdemes prog. metal bagázsát, a Nemesis-t. Tudom, tudom, Age of Nemesis néven nyomulnak már régóta, de az eddig megjelent "normális” három nagylemezük (Nemesis, Abraxas, Terra Incognita) még Nemesis-ként jött ki.
A legösszetettebb szerzemény a 13 perces Blood of Eden, amiben Julia Steingass segít be Andy barátunknak. Ő az első részben többször fölbukkant, ezúttal csak itt és a záró nótában hallatja hangját.
Persze rajta kívül egy 10 tagú kórus is megjelenik itt-ott.
Visszatérve a majd’ negyed órás monstrumra, három részből áll, amik a következők: All Love Must Die, The Rite, This Is the Night. A középső szakasz szövege több nyelven íródott, az angol mellett német, olasz és francia szavak is színesítik az összképet.
A Monster a Led Zeppelin Kashmirjával rokon riffel operál. Nem a Vanden Plas az első, akiket megihletett Page Mester ujjgyakorlata!


Ígéretemhez hívem lassan zárom ismertetőmet. Aki ismeri az első részt, az feltétlenül szerezze be ezt is, hisz így lesz kerek egész a történet. Ha valaki a második résszel találkozott volna hamarabb, akkor feltétlenül ássa elő az elsőt, ugyanezen okból kifolyólag.

A Vanden Plas-féle Chronicles of the Immortals komoly/magas minőséget képvisel, ha a Dream Theater ezt a szintet tudná hozni a hamarosan megjelenő grandiózus, szintén koncepcionális dupla lemezével, tapsikolnék örömömben!