A finn Amorphis-t azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni.
Az idén negyed évszázados zenekar méltán lett ismert/elismert metalos körökben. Egy kis érdekesség: ők voltak az első banda, akiket a The Metal Archives adatbázisába rögzítettek. Természetesen pályafutásuk eddigi 25 esztendeje alatt a muzsikájuk is változott. Nem is egyszer. A kezdeti idők death/doom alapú zenéje lemezről-lemezre finomodott és szép lassan átment progresszív rock/metalba. A Pasi Koskinen énekessel készült korongokon a hörgés is háttérbe került, olyannyira, hogy az Am Universum és Far from the Sun csakis tiszta éneket tartalmaz. Majd Pasi ment, Tomi Joutsen jött, és vele az extrém vokál is visszatért.
A 2006-os Eclipse óta újra keményebb vizeken evez a finn társaság.
Zenei váltások ide, vagy oda, egy dolog állandónak tekinthető Amorphis-éknál. Ez pedig a folkos elemek beépítése. Továbbá előszeretettel merítenek ihletet nemzeti eposzukból, a Kalevalából.
Én személy szerint az Elegy - Tuonela - Am Universum triumvirátusra esküszöm, ha a finnek neve/muzsikája szóba kerül, de a Tomis lemezekkel is jól elvagyok. Kivéve a The Beginning of Times-ot, amivel ugyanaz a bajom, ami a Far from the Sun-nal, vagyis önismétlő, a tőlük megszokott nívó alatt álló, elég unalmas alkotások.
A Far… esetében talán ők is érezték, hogy valami nem OK, és egy "kis” vérfrissítést eszközöltek. A Tomival újult erőre kapott csapat lendülete ki is tartott három lemezen át, sőt szerintem egyre jobb albumokat adtak ki. A Skyforger nálam nagyon betalált, eddig azt tekintettem a Joutsen-éra csúcspontjának.

De csak eddig, ugyanis 2015. szeptember 4-én napvilágot látott a 12. Amorphis korong, az Under the Red Cloud, ami olyan erősre sikeredett, hogy idővel egy szintre kerülhet az említett "Hármakkal”.
Tehát úgy tűnik, ezúttal megúszták, hogy a The Beginning… egy helyben topogásából egy újabb énekesváltással tudjanak csak kilábalni. Mondjuk már a 2013-as Circle is felfelé ívelő pályát mutatott, de még annak fényében sem mertem álmodni, hogy legközelebb egy szinte tökéletes koronggal fognak minket megörvendeztetni.
Márpedig az Under the Red Cloud a zenekar fénykorát idézi!


Engem a lemezt indító címadó nóta rögtön elvarázsol a nyitásával. Zongorával kezdődik, folkos dallamokat ütnek le a billentyűkön, amiket kisvártatva a gitár is átvesz. Tomi szép melódiákat hoz tiszta hangon, aztán előrántja a hörgést is a kalapból. Vagyis a torkából. A szólisztikus részek is roppant tetszetősek, és nekem a lemez hangzása is kifejezetten bejövős. Tisztán, polírozottan, de nem túlcsiszoltan szól.
A The Four Wise Ones-ban a címadóval ellentétben a hörgés dominál, de hál’ istennek a lehető legváltozatosabban prezentálva. A leállós, furulyázós, atmoszférikus rész hatalmas, a "vizenyősre” effektezett rövid tiszta női énekes betét pedig újdonság a bandától. És nem ez az utolsó meglepi!
A Bad Blood szintén fogós melódiákra épül, a hörgős verzéket slágeres refrén váltja. Remek húzása van a számnak! A The Skull is hasonló szellemben fogant. Indításként masszív hörgés, majd himnikus refrén, aztán egy atmoszférikus, prog. rockos lazulás, elszállás. Zseniális!
A következő két szerzemény már ismerős lehet sokak számára. A Death of a King vezette föl a lemezt, már amikor nyilvánosságra hozták megfogott. A klipes, végig dallamos énekkel operáló Sacrifice szintúgy.
Előbbiben Martin Lopez (Soen, ex-Opeth) is perkázik, Christian Glanzmann (Eluveitie) pedig furulyázik. Egyébként másik két dalban is ő alkotja a népi fafúvós "szekciót”.
A Sacrifice meg akkora sláger, hogy a HIM sírva könyöröghet a receptért!



Újra, bár alig észrevehetően feltűnik benne a kettes nótában már cameo szerepet kapó hölgy. Aki nem más, mint a dél-afrikai származású, de jelenleg Svédországban élő Aleah Liane Stanbridge. És nem mellesleg igen szemrevaló teremtés! :)
Szerencsére a záró White Night-ban igazságot szolgáltatnak neki.
Nem csak pár másodpercre bukkan fel, és a hangja sincs eltorzítva. Kapásból az ő énekével indít ez a hangulatos darab és végig egyen értékű társa, "duett partnere” marad Tominak.
Ezzel a nótával véget ér a lemez szimpla verziója.

Alapvetően nem szeretem a bónusz dalokat, de ez esetben a digipak formátumú kiadvány tartalmaz két ajándék számot, amik sem minőségi, sem hangulati szempontból nem lógnának ki a normál verziós albumról.
A Come the Spring egy újabb "végigtisztaéneklős” tétel, Tuonelás megoldásokkal, a Winter’s Sleep pedig egy kifejtősebb, monumentálisabb darab.
Hat és fél percével a leghosszabb szerzeménynek számít.

A bónuszokkal, vagy azok nélkül is elmondható, hogy az Amorphis elkészítette a Tomis korszak Elegy-jét. Színes, változatos, hangulatos, előremutató anyag lett az Under the Red Cloud.
100%-os Amorphis esszencia!