Amikor tudomást szereztem arról, hogy a Rammstein frontember, Till Lindemann és a Hypocrisy, Pain főnök Peter Tägtgren közös projektbe kezd, Lindemann néven, a hír azon része tett kíváncsivá, miszerint Till angolul fog dalolászni. Aztán jöttek az érdekes, szürreális, bizarr promó fotók, majd a Praise Abort klipje sokkolta a nagyérdeműt. Bevallom, a kisfilmben nekem se tetszik túl sok minden. Mondjuk a kiskucuk cukik! :D



Viszont a dal, a nyíltan szexuális, primitív szövegvilág ellenére eléggé betalált! A refrénje akkora Type O Negative, hogy Peter Steele is bólogat a sírjában!
Természetesen nem csak ez a szerzemény szexista, szinte az összes dal körbejárja ezt az ősi témát és hát nem épp filozófiai aspektusokból közelít hozzá.

De egy percig se higgyük, hogy ez azért van, mert Lindemannék olyan bunkó, primitív, alpári emberek, hogy nem tudnak árnyaltabban fogalmazni. Kérem alássan, a szövegek direkt lettek olyanok, amilyenek. Nyilván a részükről cél volt egy kis polgárpukkasztás is, de én ahelyett, hogy megbotránkoznék a "költői szófordulatokon”, inkább nagyokat mosolygok rajtuk a nem létező bajszom alatt. A kedvencem, a német szót is tartalmazó (csak nem bírt "echte” angollá válni Till Mester! :P) mondat, amit már erre a fantasztikus fotóra is rábiggyesztettek:


Azért akadnak olyan számok, amik más témákat boncolgatnak, igaz, azok vannak kisebbségben. Mindenesetre, ha valaki a helyén tudja kezelni a hallottakat, akkor egy igazán szórakoztató háromnegyed órában lehet része. Az album 40 perces alapkiadása ugyan csak 10 dalt tartalmaz, de én most a speciális verzióról írok, amin még helyet kapott a lírai hangvételű That’s My Heart is.
A muzsika sem az a túlbonyolított fajta, alapvetően elektronikával és szimfis öntettel megbolondított modern rock/metal. Természetesen itt-ott Pain, máshol Rammstein ízekkel, de Till teátrális, a gótikával kacérkodó énekstílusa miatt olyan csapatok neve is beugrik, mint a már említett Type O, vagy épp Moonspell, Tiamat. Az industrial vonalról pedig némi White/Rob Zombie, Marilyn Manson aroma került a turmixba.
Jól látjátok, nem épp underground hatásokkal büszkélkedhet a formáció. Ezek tükrében senki sem lepődhet meg azon, hogy mindegyik nótában benne van a slágerpotenciál.
Persze Lindemann erős akcentusát szokni kell, de én viszonylag hamar megbarátkoztam az ánglius kiejtésével.

A címadó egy ideális kezdőnóta, a bevezető prüntyögések után belecsapnak a húrokba. Jó vastagon szól a gitár, mégsem mondható egyértelműen gitárorientáltnak a sound. De visszatérve a Skills in Pills-re, bizony-bizony korunk egyik neuralgikus tünetét elemezgeti a szövege. Azt a tényt, miszerint manapság akármi bajunk van, bedobunk egy tablettát, és máris minden oké lesz. Till elszavalja, hogy melyik színű bogyó mire jó. Kedvenc sorom a „The orange is for... I don't know?!”. A dal refrénje fogós, "egyből ható” fajta.
A Ladyboy szövegére gyanítom ugyanúgy hatással volt az Eurovíziós szakállas nőci, mint Lady Gaga… A Fat pedig a "molett" hölgyeket kedvelő férfiak himnusza is lehetne!
A Fish On meg a "horgászoké”.
Mindegy milyen hal, csak akadjon valamilyen a horogra! Lehet fekete, vagy szőke akár… :D
A Children of the Sun és a Home Sweet Home némileg komolyabb vizekre evez, hogy aztán a Cowboy úja infantilis mondatokkal operáljon. Azért a lónyerítés, rövid bendzsós betét és a klasszikus spagettiwesternek elengedhetetlen női áriázása (a la Morricone) oda lettek téve! A Golden Shower a humán Eiffel-torony víziójával nyit új távlatokat, míg a Yukon számomra az év eddigi legnagyobb slágere!



Egyértelműen a lemez csúcspontja, egy sötét hangvételű darab, zseniális refrénnel!
Till nem egy hangszálakrobata, a Rammstein-ben sem emiatt szeretjük (már aki ugye, én mindig is bírtam a németek zenéjét!) de a mély tartományokban kifejezetten szépen szól a hangja. És ami a lényeg, rendelkezik egy sajátos, csak rá jellemző dallamvilággal. Nagy játékos/színész a fickó, nem kérdés, hogy ebben a formációban is szerepet játszik. Az utolsó apró részletig kitaláltak mindent Peter haverjával, kezdve az imidzstől, a sokat emlegetett szövegeken át a zenéig.
Szóval a Yukon 100 pontos, minden szempontból mesteri darab!
A Praise Abort szövege a legneccesebb, elhiszem, ha sokaknál kiveri a biztosítékot.
Nem véletlenül lett ez az első single!
Mondjuk azt sajnálom, hogy a klipben hallható jazzes outro nem szerepel a lemezes verzión.
Az album speckó változatát záró That’s My Heart-ban újra megvillantja Till a mély orgánumában rejlő lehetőségeket.

Összességében engem jól elszórakoztat a Skills in Pills.
Aki viszont szórakozástól többet, valami magasabb rendűt vár el a zenétől, annak nem ez lesz a kedvenc lemeze!