Az Iced Earth kétségtelenül a legkiemelhetőbb példája a majdnem zenekaroknak. Eljutottak már több alkalommal a megváltás kapujához, de belépni sosem tudtak rajta. Ez persze viszonylagos, hiszen a táboruk így is népes és nagyjából hűséges is, amiben nagy szerepet vállal a zenekarát diktátorként vezető Jon Schaffer egyébként szimpatikusan elkötelezett és végletesen kitartó figurája. Az, hogy valahogy még sem sikerült soha az igazi áttörés, annak is betudható szerintem, hogy a zenészek számára gyakorlatilag átjáróház a banda és az egyetlen markáns arccal, karakterrel és persze hanggal megáldott frontemberükkel is hervasztó volt a csiki-csuki szappanopera. Pedig Matt Barlow szerintem képes lett volna Jont kiegészítve egy olyan masszív arculatot adni a csapatnak, ami kitartó munkával biztosan meghozta volna azt a szintű rajongói azonosulást, ami nem hogy kinyitotta volna, hanem zárbetétestől, sarokpántostól rúgta volna be azokat a bizonyos, fentebb már említett kapukat. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, mint hogy egyszer már nagyon közel jártak ehhez, valahol a Something Wicked lemez táján. Addigra a Days Of Purgatoryval és a Dark Sagával egy masszív alapot építettek ki, amely ugródeszkába az utolsó darabot látszólag a Something Wicked be is tette. Aztán a nagy ugrás valahogy elmaradt és erős lejtmenetbe kezdett a csapat. A zenészek gyakorlatilag jöttek mentek, a zene erőlködővé vált, Tim Ripper Owens pedig szerintem a lehető legrosszabb választás volt a mikrofon mögött. Az Iced Earth egyszerűen nem arról szólt, amit Tim képvisel. A rajongók is apadtak rendesen. Bizony kezdett komolyan hónaljszagú lenni a sztori. Én személy szerint megváltásként fogadtam a hírt, hogy Matt Barlow visszatalált a csapathoz és nagyjából a vele készült lemezt is megszerettem. Aztán megint új énekes... A teljes megzavarodást nagyban elősegítette az a választás, amivel Stu Block személyében gyakorlatilag egy Barlow klónt hozott be a képbe Jon mester. Igen, igen, ne is tessék vitatni. A Dystopián még talán voltak sajátos megoldások hangilag, azonban a Plagues Of Babylon már teljes egészében Barlow-sított lett. Furcsa helyzet ez, mert én imádom Barlow hangját és gyakorlatilag azt kapom, ami által megszerettem a csapatot anno '98 környékén. Mégis más vigyorog a képeken, ami kicsit olyan kínai piacossá teszi a dolgot. Fene tudja. Na mindegy, itt van nekünk a Plagues Of Babylon.

Azt hiszem ezek után Stu hangját és énekmegoldásait nem is kell boncolgatni. Gyakorlatilag fénymásolt mása Mattének, ami legalább annyit enged sejtetni, hogy Jon hangulatilag visszatérni igyekszik a legsikeresebbnek vélt korszakukhoz. És ez bizony a zenében is megmutatkozik. Valahogy most érzem a leginkább azt a szikár erőt, közép - középgyors rifftekeréseket, amik azonnal a Days Of Purgatoryt juttatják az eszembe. A nyitó hét és fél perces, egyben címadó dal gyakorlatilag tökéletes keresztmetszete a korai szikár US power vonalnak. Semmi cicoma, semmi lötyögés, csak középtempós betonozás, nagyjából a korai Brainstorm, korai Morgana Lefay vonalán. Ez a szikár vonal igazából az egész lemezre igaz, összességében mégsem képes elérni a Days Of Purgatory színvonalát, mert időről időre felüti a fejét egy-egy gyengébb téma is. A másik fontos pillanat ami miatt a Plagues Of Babylon még mindig nem képes megugrani azt a bizonyos lécet az az, hogy hiányoznak az olyan igazán markáns számok, amikkel például a Something Wicked tömve volt. És ezen a The Culling féle gyakorlatilag egy az egyben a korai érából recirkulált hangulati megoldások sem képesek megnyugtató mértékben javítani. Látszatra minden a helyén van, szinte időutazás a lemez a csapat hőskorszakába, de ezzel együtt egy kicsit konkrétabb kapaszkodás ez a múltba a kelleténél és vannak kétségeim afelől, hogy innen lesz-e bármilyen továbblépés Jonék részéről. Ezzel együtt a The End? csodálatosan felépített szerkezete és valóban maradandó énektémái (a kezdő téma mekkora Iron Maiden már?), az If I Could See You leplezetlenül a Melancholy (Holy Martyr)-ra faragott monolitja, vagy a záró Spirit Of Times szomorkás lírája jó ok a bizakodásra és tagadhatatlan jele annak, hogy az Iced Earth továbbra is képes erős dalokat szállítani. Már csak egy teljes lemezen át kellene tartani ezt a színvonalat. Vagyis inkább megtalálni azt a plusz titkos kis hozzávalót, amivel sikerül a nosztalgikusan jó Iced Earth dalokba visszacsempészni a varázslatot.

Persze, az is lehet, hogy ez a hajó elment és megannyi régi heavy / power mammut mintájára kiírthatatlan, megbízható de az örök 'elszalasztott lehetőség' kategóriába ragadó banda marad az Iced Earth. Én úgy gondolom, hogy a kicsit zavaró ének mimikri ellenére valamelyest visszatalált a banda a helyes útra és ha további tömegeket nem is fognak maguk mellé állítani, a törzsközönség tuti nem fog apadni a Plagues Of Babylon miatt. Bízom benne, hogy van még a tarsolyukban meglepetés, mert megérdemelné ez a banda a sikert. Jon Schaffernek meg a mihamarabbi gyógyulást kívánom a nyakműtétje után, innen a világ segglyukából. Tisztelettel maradok a csapat reménykedő híve.