Van, hogy a hangzásból, az első dallamokból egyszerűen tudni lehet, hogy skandináv zenét hall az ember. A Gladenfold is pont ezt a tábort erősíti. Ráadásul finnek, ami megérne egy külön misét, hogy a 2000-es évek leg eleji iszonyatos zenedömpingjük miért és hogyan vesztett lendületéből az elmúlt jó 15 évben. Az okok fejtegetését most hagyjuk, az viszont tény, hogy az említett időszak után egyre kevesebb atomcsapás érkezett Lappföldről. Gyorsan megjegyzem, hogy atomcsapásként a Gladenfold zenéjét sem lehet jellemezni.

 A biográfiát böngészve érdekes meglepetésként ért, hogy a banda 11 éve létezik és a borzasztóan klisés című From Dusk To Eternity lemezük még csak első a sorban. Azonban azt hinni, hogy ilyen hosszú idő alatt ennyit volt csak képes felmutatni a csapat, merő tévhit, hiszen az eddigi életútjukat szerzői kiadásban négy demo és három EP is tarkítja. Furcsa, hogy ezzel a számtalan anyaggal a hátuk mögött is kellett ez a 11 év, hogy kiadót találjanak maguknak, hiszen maga a zene messze nem rossz. Sőt! Kimondottan slágeres és fogyasztható, bár kétségtelenül az ezredforduló pora lepi be minden hangját. Vagyis az a fajta barokk gitár és szinti tobzódás jellemzi a teljes lemezt, ami az Ecliptica korszakos Sonata Arcticát berobbantotta a színtérre. Esko Itala hangja és énektémái, meg egyszerűen kiköpött mása Tony Kakkoénak. Mindez ügyesen és harmonikusan összekeverve az első két lemezes Children Of Bodom fiatalos zakatolásával, acsarkodó vokáljával adja meg a végső képet, ami a Gladenfoldot azonnal szerethetővé teszi. Hiszen minden egyes pillanat annyira ismerős, annyira sok emléket, érzést kelt a nagy korszakot megélt fülek számára. Nem is baj ez, mert a dalok az egyéniség totális hiánya mellett is jól összerakottak, a refrének ülnek és a dallamok is csak egy hajszállal maradnak el az úttörő nagyoktól. Nem lehet mást mondani a From Dusk To Eternityre, mint hogy végletesen szórakoztató és könnyed, ami ebben a verőfényes nyári időszakban kilóra meg tudja venni az embert, ha nyitott a skandináv dallamvilágra és a lazább metalérzésre. Ami kicsit furcsa nekem, hogy a sűrű gitár és szintiorgia közepette nem minden pillanat van teljes harmóniában, így időnként felkaptam a fejem egy-egy furcsán fals-szerű összhangzatra, de ez már csak szőrszálhasogatás a részemről.

 A külsőségek terén számomra a lemez dizájnja a sok rózsaszínnel, lepkékkel, öregurat ölelő angyalszerű lány-látomással már erősen átlépi a giccsfaktor küszöbét és a dalszövegek sem nyújtanak túl mély filozófiai élményt, bár tegyük hozzá gyorsan, hogy az efféle szórakozásnak ez nem is célja. A kiválóan és kiszámíthatóan megszólaló, profi zenei anyag a fentebb idézett csapatok és a hőskor híveinek kizárt, hogy csalódást okozzon, bár egyértelműen a magas nosztalgiafaktor az ami megragadja a figyelmet.